Kiadó:
MS Metal Records

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

A tízparancsolatból az utolsó így szól: Mások tulajdonát ne kívánd! Talán nem róható föl nekem bűnül, ha most beismerem: valaki más szellemi tulajdonát megkívántam; egészen pontosan elirigyeltem a hardrock.hu "Egypercesek" című rovatát. Egyrészt demotivációs erő a kánikula, másrészt mocskosul elfáradtam az utóbbi időben jócskán fölszaporodott munkában, így alig-alig tudom összeszedni az életerőt ahhoz, hogy leüljek az új recenziók megírásához. De jó is lenne csak néhány mondatban összefoglalni a véleményemet, mintegy ajánlószerűen foglalkozni a legújabb megjelenésekkel!

Persze azok után, hogy Edu Falaschi énekes mind az Angra, mind az Almah kötelékében letette a névjegyét, sőt, nemzetközi szinten tekintélyt parancsoló diszkográfiát halmozott föl, méltatlan lenne szalagcímszerűen foglalkozni legelső szólólemezével. Nem pontosan értem, hogy annak idején Edu miért hagyta ott az Angrát, ugyanis zeneileg az Almah és most ez a szólólemez is igen közel áll az "anyabanda" stílusához: amolyan progresszív és brazil zenei elemekkel földúsított euro-powert hallhatunk a korongon. Az tehát biztos, hogy nem stílusváltás történt, talán ahhoz volt köze, hogy Edunak - ha jól emlékszem - 2010 környékén komoly hangproblémái voltak, amit (mint egykor James LaBrie esetében) az idült reflux okozott.

Mindegy is, a lényeg, hogy ma már (vagy még?) van Angra, Almah (remélem mihamarabb lesz új lemez is), sőt Edut is hallhatjuk szólóban. Hogy miért éppen szólóban, az nem világos, főleg úgy nem, hogy lényegében az Almah zenészei játszották föl az albumot (Roberto Barros gitáros-producerrel kiegészülve), így a "Vera Cruz" éppen Almah néven is megjelenhetett volna. Remélem, ez nem jelenti az Almah pályafutásának végét. A legutóbbi Almah lemez (E.V.O) ugyanis nekem mocskosul bejött, elsősorban azért, mert visszafogottabbak lettek a dalok, kevesebb bennük a szélsebes vágta. Ez a szólólemez ellenben javarészt a sebességről szól (na, azért nem Dragonforce módra), alig akad rajta lassabb tétel (pl. Skies In Your Eyes, Land Ahoy, Bonfire Of The Vanities).

A "Vera Cruz" egyébként ún. koncept lemez, ez zeneileg kevésbé jelenik meg, viszont a dalszövegek egy összefüggő történetet beszélnek el, melynek középpontjában Brazília portugál kolonizálása áll egy Jorge nevű arc szemszögéből. Zeneileg egész változatos az anyag, a balladáktól (Bonfire Of The Vanities) a Max Cavalera rekesztésével fölturbózott aprításig (Face Of The Storm), a neoklasszikus gitárfutamoktól (The Ancestry) az Angrától is megszokott folk hatásokig (Land Ahoy) sok mindent hallunk a lemezen. A hangszeresek bazi jók, mindkét gitáros parafenomén kategória, a hangzás pedig Dennis Wardnak köszönhetően kifogástalan.

Edu első saját dalokat tartalmazó szólólemeze abszolút méltó ahhoz, amit eddig az Angra és az Almah kötelékében kaptunk tőle. Nekem ugyan túl sok rajta az euro-galopp metál, de ez ízlés kérdése, sokan pontosan ezért fogják szeretni. Kb. a fele megy is föl az iPodomra. Hát igen, öreg vagyok, javíthatatlanul régimódi, nekem még van olyan...

Tartuffe