Ha Yngwie Malmsteen a neoklasszikus metal alfája, akkor az Opus Atlantica valahol az ómega környékén követel helyet, még akkor is, ha erejükből egyetlen albumra futotta – no, de milyen albumra!

A csapat szíve-lelke a Time Requiemben is megfordult bőgős/billentyűs, Jonas Reingold: nem hiába mondják, hogy a rock bandákban általában a bőgősnek/billentyűsnek van klasszikus zenei képzettsége, Reingold esetében azonban bátran beszélhetünk neoklasszikus vénáról, amiben ott munkálkodnak a nagy elődök genetikai készletei. Jonas pedig ki is használja ezt, és olyan zenei időutazásra képes hívni a hallgatót, ami annak ellenére is szórakoztató, hogy gyökerei a rocktól egész más műfajokból erednek.

Barátunk azonban nemcsak ismeri a klasszikus hagyatékot, de képes azt úgy kezelni, hogy a "komolyság" szórakoztató módon formálja a hallgatót, akképp teremtve slágert, hogy azt minden bizonnyal – egy más hangszerelésben – századokkal ezelőtt is tapsra késztette volna az úri közönséget.

Reingold mellett aztán ott van Pete Sandberg énekes, akit tehetségénél fogva nyugodtan elhelyezhetünk a metal nagyzenei panoptikumában, szinte érthetetlen, hogy hogyan nem tudott kitörni az undergroundból, és nevéhez igazából csak ez az egy – szintén az undergroundban – jelentős album fűződik.

A dobos, Jaime  Salazar azért némileg ismertebb, aki olvassa oldalunkat, annak nem kell bemutatni, hány általunk magasztalt lemezen hagyta ott a keze nyomát, és a gitáros, Johan Reinholz is elévülhetetlen érdemeket ért el az Andromeda progresszív közegében és a death metal szcénában magasztalt Dark Tranquillity-ben.

Ha röviden kellene jellemeznem a lemezt, könnyű dolgom lenne: kilenc, komolyzenei hatásban lubickoló kompakt sláger, bár a komolyságot legszívesebben idézőjelbe raknám, mert a klasszikus él önmagában is inkább a szórakoztatóbb, könnyedebb oldalát prezentálja a régi korok muzsikájának, valahogy úgy, ahogy Milos Forman tette azt az állandóan vihogó Mozarttal remekbe szabott filmjében.

Sajnos a hangzásban nem tudták követni a dalok színvonalát: a fő zenei vonalat húzó billentyű műanyag tompasága és a gitár erőtlensége az énekes, Sandberg vállára teszik a terhet, amit el kell vinni, még szerencse, hogy Pete képes erre – minden bizonnyal hangjegyekkel szokott otthon súlyzózni.

A fiúk érezték, hogy nem kell feleslegesen húzni az időt, és a töltelékszámok csak az értékelés rontásában játszhatnak szerepet, úgyhogy bő 35 percben lezavarják a zenei kurzust. Ezáltal az elkészült lemezről igencsak nehéz kiemelni bármelyik szerzeményt, mivel önmagában mindegyik tökéletes darab. Ilyenkor aztán a kritika szerzője kénytelen a szubjektumra hagyatkozni, és a "Prince Of Darkness" fantasztikus epikusságában, valamint a "Falling Angel" napsugarat előcsalogató játékosságában megtalálni az album igazi lényegét.

Sajnos hiába a hangzáson kívüli nagyszerűség, az alapvetően rétegműfaj komfortzónájának kiterjedtsége, vagy erőteljes kiadó híján szinte lehetetlen az ismertség felszínére feljutni, pedig az Opus Atlantica megérdemelné, bár az is lehet, hogy a csodák ismert tulajdonsága – vagyis az egyszeriség – lett a fizetség a produktum majdnem hibátlanságáért.

Garael