Kiadó:
Music For Nations

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/pages/Tyketto-The-Official

Nem mentegetőzésből mondom, sőt inkább egészséges büszkeséggel, hogy blogunkon időről-időre visszatekintünk a hard & heavy műfaj hőskorszakaira (hál' Istennek ebből több is akadt). Kiemelt szerepet kap nálunk a '90-es évek eleje, amikor a műfaj olyan pofont kapott egyrészt - s ezt el kell ismerni - önhibájából, másrészt a lelketlen és számító zeneipar piaci szereplőinek jellemtelenségéből, amelyből csak nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett fölállni. A mai fiatalok többsége ezt szerves fejlődésként éli meg (ha egyáltalán foglalkozik a kérdéssel), de mi, öregek, akik már akkor is rajongással figyeltük a műfaj minden rezdülését, tudjuk, hogy itt legalább részben mesterségesen előidézett törés állt be. A zeneipar akkoriban lelkiismeretlenül, egyik pillanatról a másikra tette ki az utcára az addig fejőstehénként "tenyésztett" muzsikusokat.

A mifelénk kevésbé ismert amerikai Tyketto is MTV üdvöskéből lett kegyvesztett, hogy azután a Frontiers hathatós segítségével kb. húsz év tetszhalott állapot után támadjon új életre az eredeti énekes, Danny Vaughn és az eredeti dobos, Michael Clayton vezetése mellett (lásd Reach, 2016). A történelmi igazságtétel azonban nem feledkezhet meg arról, hogy amikor Vaughn az "ellenszelek" által uralt '90-es évek közepén kilépett, hogy daganatos betegségben szenvedő feleségét ápolja, a banda a jobb sorsra érdemes Tall Storiesból leigazolta Steve Augerit, aki később a legendás Journeyvel is kiadott két nagylemezt.

Mondanom sem kell, hogy a "Shine" című lemez nem lett sikertörténet, az együttes nem sokkal később gyorsan szét is széledt, pedig az album piszkos jó! Augeri még csúcsformában volt, Brooke St. James gitáros a bőrrucit is legitározta a csajokról, a hangzás pedig egyáltalán nem volt műanyag vagy nyálas. Egy kifejezetten nyers, organikusan megszólaló rock n' roll lemez a "Shine", ami a bandától némileg szokatlanul inkább a '70-es évek bandáinak örökségéből táplálkozott. Kicsit visszanyúltak a hard rock axiális korszakába, kiváltképp a Led Zeppelin gyakorolt rájuk hatást, a "Ballad Of Ruby" című számban Jimmy Page név szerint meg is van említve.

A minősíthetetlenül ronda borítóval megjelent lemeznek majdnem olyan mostoha sors jutott osztályrészül, mint a Poison "Crack A Smile" című hosszú évekig fiókban porosodó mesterművének. Ma már tudjuk - néhányan már akkoriban is tudták -, hogy ez méltatlan, így bátran kiálthatjuk bele az éterbe, hogy: Igazságot a Tykettónak, igazságot a "Shine"-nak! Én marha, akkor nem vettem meg a CD-t, most pedig már szinte beszerezhetetlen, s ha kapható is valahol, egy hízott ökör árába kerül!

Tartuffe