Kiadó:
InsideOut/Sony

Honlapok:
www.yesworld.com
facebook.com/yestheband

Nem érthet bennünket az a vád, hogy ezt a progresszív rock legendát hanyagoltuk volna oldalunkon, ha egyáltalán, inkább hájpoltuk őket - legalábbis én, aki bevallottan elfogult vagyok velük szemben: természetesen pozitív értelemben. Persze a karrierjük során voltak korszakok, albumok, melyek kevésbé tudtak föllelkesíteni. Azt kell mondjam, hogy a 2001-es "Magnification", pontosabban Jon Anderson távozása óta éppen egy ilyen korszakot taposnak. Kezdettől fogva nagy volt a jövés-menés a bandában (jó, már több mint 50 éve tolják a világ élbolyában), sok nagyszerű dalszerző fordult meg náluk, de valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan "összetevő".

Ezzel nem Jon Davison énekest (Glass Hammer) akarom bántani, a pasi jól hozza Anderson manírjait (bár néha inkább az IQ-s Peter Nichollsra hajaz), és a zeneszerzéshez is nagyban hozzájárul, de ez a Yes szerintem már nem az a Yes. Nemcsak azért, mert már egyetlen alapító tag sincs közöttük és Chris Squire 2015-ös halála rendkívül érzékeny veszteségük volt, hanem azért, mert nekem újabban hiányzik belőle az a bizonyos spirituális többlet, az a kiszámíthatatlan, meglepetésszerű progresszivitás - illetve, ha a Trevor Rabines korszakot vesszük alapul, akkor az a rafinált dallamérzékenység -, ami rájuk eddig jellemző volt.

Egyébiránt mindenkit előre figyelmeztetek, hogy a lemez nem könnyen adja meg magát, igényel némi törődést, valamint csak jó cuccon, kellő hangerővel érdemes belekezdeni a kiértékelésbe, különben nem másznak elő az apró finomságok. Többségük nyilván erősen nyugdíjas korú muzsikus, ezért talán nem meglepő - bár kicsit hervasztó - a lassú, meditatív tempók dominanciája. A poposabb hangvételt könnyű lenne Geoff Downes billentyűs nyakába varrni, de ott van pl. Howe egyik szerzeménye, a "Music To My Ears" is, ami sokkal inkább emlékeztet egy andalító Asia tételre...

A "The Quest" valamiért 2 CD-s kiadásban jelenik meg (hivatalosan majd október 1-én), jóllehet a teljes játékidő alig több 60 percnél (így egyetlen korongon is elfért volna). Igaz, a második lemezen a határozottan poposabb, ezért kevésbé Yes-es dolgok kaptak helyet. Az első lemez egyébként egészen jól kezdődik. A "The Ice Bridge" egy klasszikus prog rock opusz, a Howe által jegyzett "Dare To Know" messze a Yes örökséghez legméltóbb darab, a "Leave Well Alone" második fele pedig lényegében egyetlen tipikus, csilingelő Howe gitárszóló. Voltaképp nem rossz ez az album, az első négy nóta alapján meg is venném a CD-t, de a többi már nem érdekel annyira, hogy a tekintélyes gyűjteményemet duzzasszam vele.

Tartuffe