Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Háááát, ez megint nagyon nagy falat lett. Óriási kanállal mérték. Ülök is rajta már jó néhány napja. Ebben a csapatban több hipertermékeny munkamániás is dolgozik, ezért naivitás is lett volna valami 40 perces fércmunkát várni, jóllehet a híradások szerint a stúdióba eleve úgy vonultak be, hogy ez most nem lesz sem koncept-album, sem duplalemezes nagyeposz. Állítólag most kivételesen Neal Morse sem egy nagy bevásárlószatyornyi demóval állított be a próbaterembe. Hogy sikerült-e az eredeti célkitűzést teljesíteni? Nos, igen is meg nem is. Ha azt vesszük alapul, hogy a csomagban újfent 2 CD lapul 100 percnyi tömény progresszív rock muzsikával, benne két epikus művel, melyek közül az egyik (Beyond The Years) fél óra fölött van, akkor bizony ki kell jelentenünk, a nagyepika elkerülésével csúnyán befürödtek.

Ugyanakkor az első lemezen tényleg egymással össze nem függő kompaktabb szerzemények kaptak helyet, melyekben rendre "tetten érhetők" a csapat kedvenceinek zenei hatásai, ráadásul Neal Morse kilépése óta a Spock's Beardből ez a "legszekulárisabb" és "legkollaboratívabb" albuma, ahol a muzsikustársak jócskán kivették a részüket a zeneszerzésből, sőt az éneklésből is. Ebbe beleértendő még a kicsit fahangú Mike Portnoy is; van, ahol négyen osztoznak a vokális témákon.

A lemezt indító "Do It All Again" (kb. Csináld meg még egyszer) címe szó szerint értendő: gyakorlatilag még egyszer megcsinálták a Genesis "Dance On A Volcano"-ját (A Trick Of The Trail, 1976, az első Phil Collinsos lemez), illetve az intrót onnan szinte szó szerint átemelték. A "Your Place In The Sun" egy az egyben olyan, mintha a Beatles kísérletezősebb, "progresszívabb" korszakából származna, az "Another Story To Tell" lényegében egy Toto-féle groove-os rádiósláger, a "The Way It Had To Be" pedig Steve Howe (Yes) védjegyszerű steel gitár hangzásával indít, majd egy jellegzetes Pink Floyd-féle merengésbe torkollik. Az "Emergence" ezzel szemben tiszta olyan, mint a Spock's Beard kötelező közönségénekeltetős koncertdarabja, a "June".

Igazi meglepetés, hogy van az albumon egy földolgozás is: a "Bridge Over Troubled Water" közismert Simon & Garfunkel klasszikus; a zseniális, de émelyítően szentimentális eredetiből sikerült egy nagyszerű földolgozást készíteni, kiköpött olyat, mint amilyet a Yes farigcsált egykor az "America" című S&G dalból (a "Fragile" album 2003-as bónusza, eredetileg 1971-ben rögzítve). Dramaturgiailag elég furcsa, hogy a "Bridge Over Troubled Water" jóformán kettészeli, két tételre bontja a "Not Afraid" című szerzeményt – azért nem mondtam, hogy elfelezi, mert az első tétel nagyjából 5 perces, míg a második közel 20. A "Not Afraid II" nem mellesleg bizonyos részleteiben kiköpött Styx, mintha a Morsékat a Styx zseniális idei anyaga, a "Crash Of The Crown" ihlette volna meg.

A lemez fénypontja egyértelműen a megalomán zárótétel, amely a 33. percben elég kurtán-furcsán szakad meg (mint egykor a "Pull Me Under" az Images & Words"-ről). A több mint félórás "Beyond The Years" a banda eddigi legambiciózusabb, legváltozatosabb mesterműve, melynek alapvető zenei ötleteit nem is Neal Morse, hanem a billentyűs, Bill Hubauer szállította. Itt derül ki végleg, itt domborodik ki legegyértelműbben, hogy a The Neal Morse Band már nem Morse magánvállalkozása vendégzenészekkel, hanem igazi zenei kollektíva. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a korábbiakhoz képest a borítón immár hatalmas betűkkel az NMB betűszó dominál.

Irgalmatlanul jó ez az album. Különösebb meglepetést nem okoz, de nagyon jót tett nekik, hogy nem valami übervallásos, riasztóan kegyeskedő neoprotestáns koncepció kereteibe szorították bele a teremtő erőiket, zeneszerzői sugallataikat. Toplistaaaaaaaaaaa…

Tartuffe