Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.marktremonti.com
facebook.com/MarkTremonti

Ha bárkinek szüksége volna valamiféle - ha úgy tetszik - enciklopédikus jellegű bevezetőre az új Tremonti anyaghoz, azt rögvest a 2016-os "Dust" című lemez recenziójához irányítom. Ott fontos (rock)zenetörténeti fejtegetésekbe bocsátkoztam, egyúttal azt is megmagyarázva, hogy a korábbi albumokról miért nem jelent meg semmilyen írás a blogunkon. A legnagyobb meglepetésemre akkoriban toplistás "Dust"-tal bérelt helyet váltottak maguknak ezen az oldalon, még úgy is, hogy a 2018-as konceptalbum (A Dying Machine) szerintem nem sikerült túl jól, amolyan fele-fele anyag lett.

Persze a formáció névadója, Mark Tremonti köztudottan munkamániás és meglehetősen termékeny muzsikus, aki (többek között) pl. 2004 óta az Alter Bridge-zsel is háromévente ír egy lemezt. Azt szokták mondani, hogy a Tremonti albumokra azok a dalok kerülnek föl, amelyek túl keménynek, szigorúnak ítéltetnek egy Alter Bridge kiadványhoz. Meglátásom szerint ez durva leegyszerűsítés. Nyilvánvaló, hogy itt metálosabb (megkockáztatom: metallicásabb) a hangvétel, de Mark Tremontinak egyszerűen szüksége van különböző kifejezési formákra (ún. kreatív "outlet"-ekre), itt ráadásul énekesként, frontemberként is vitézkedik (nem is akárhogy!).

Mark azt nyilatkozta, hogy hangulatilag, mentális állapotában őt is durván kiütötte a karanténidőszak. Hónapokig nemhogy dalszerzéssel nem tudott foglalkozni, de még csak gitárt sem vett a kezébe. Ház körüli munkákkal, barkácsolással múlatta az időt, valamint újszülött csimotájával foglalkozott. Ennek azután az lett a következménye, hogy végül - amikor végre megszállta az ihlet - alaposan kiszellőztetett fejjel, pihenten állt neki a stúdiómunkának, valamint több ideje maradt a dalszerzésre és preprodukciós munkára.

El kell ismernem, hogy ebben lehet valami, mert a "Marching In Time" - bár a borítója rettenetes - kifejezetten pofás, friss dalgyűjtemény - sokkal erősebb (és keményebb), mint közvetlen elődje. Valamivel modernebb a hangvétel, talán ritmikailag szofisztikáltabb egy pöttyet - kár, hogy a közepén egy rövid ideig megbicsaklani látszik a dolog. Tremontinak ugyan kifejezetten jó érzéke van a balladákhoz is (hallga' csak a varázslatos címadót!), a derékhad sajna elég vékonyra sikeredett: egyszerűen túl sok lett a belassulásból (The Last One Of Us, Under The Sun, Not Afraid To Lose, Bleak). Elképzelhető, hogy elég lett volna a balladákat egyenletesebben elosztani a harapósabb tételek között.

Nem ígérem, hogy az év végén ott fog figyuszkázni a toplistámon (ez majd beérik, letisztul, kiderül), de határozottan örülök ennek a megjelenésnek. Köszi, Mark, jólesett!

Tartuffe