Fürdővízzel együtt a gyereket. Így járt ez a kaliforniai banda. Pedig az MTV elég rendesen nyomta a bemutatkozó albumukról (erről) a "Why Do You Think They Call It Dope?" című számot, ami egy "Smells Like Teen Spirit" hangulatú gigasláger. Azaz, már akkor megvolt bennük a '90-es évek hangulata, érzésvilága, mégis lapátra kerültek viszonylagos gyorsasággal.

A következő lemezüket már többször visszadobta a lemeztársaság, gyanítom, az éppen megváltozó zenei klíma miatt volt ott tanácstalanság bőségesen. És hát ezek a srácok se lehettek egyszerűek: orrba-szájba ekézték a kiadót és a menedzsmentet, kirúgatták magukat a Skid Row-val közös turnéról (az énekesük, Jizzy Pearl állítólag összeverekedett Sebastian Bachhal), ugyanő modern Jézusként felkötözte magát a híres Hollywood felirat Y-jára stb.

Szerintem ők se nagyon tudták, mi legyen. Úgy voltak vele, Los Angeles-i zenekar lévén, hogy grunge ide vagy oda, mivel kokós-heroinos-piás-dugós klasszik rocksztárok akartak lenni egész életükben – hisz azon szocializálódtak arrafelé –, kiélik magukat végre. Származásuk, megjelenésük (no és a viselkedésük) okán ezért a hajmetal skatulyába kerültek, pedig bőven megvolt bennük a korszellem. Jobban jártak volna, ha felvesznek néhány kinyúlt pulóvert inkább…

A harmadik korongjukat már meg sem tudták jelentetni Amerikában egy jó ideig. Tagcserék, nyűglődés… Ehhez képest csak összehoztak hat albumot a '90-es években. Én az első kettőt szeretem/ismerem igazán (van meg), a harmadikat is hallottam, de az már elment mellettem. Később aztán nyomukat vesztettem, kiestek az érdeklődési körömből.

Ezt a lemezt azonban még szétveti az energia. Féktelen bulikról szólnak a ma már kvázi vállalhatatlan szövegek, speciel nem ez az erősségük-különlegességük, Pearl energiája, karizmája azonban még műanyagba préselve (vagy bitekbe égetve) is átjön, látni sem feltétlenül kell őket hozzá élőben. Mindez megtámogatva modern, kicsit funkys alapokkal és koszos, húzós gitártémákkal – jóval közelebb voltak ők a Skid Row-hoz, vagy a G'n'R-hez, mint mondjuk a Van Halen/Poison/Warrant féle vonulathoz. Sőt, leginkább olyan csapatokkal említeném őket egy lapon, mint a Kings X, a Saigon Kick vagy az Ugly Kid Joe. Érdekes, a "Pornograffitti" a funkys/groove-os megközelítésével ugyanebben az évben mekkora hype lett… igaz, az Extreme is kicsit korábban indult, volt talán már egy bázis, amire építkezni tudtak. Persze adom azt is, hogy egy koszos, szexista-szétcsapós sleeze album az "Appetite…" után három évvel már nem volt akkora nagy truváj.

Egy szó, mint száz, a zeneipar a glam metal fürdővizével együtt kiöntötte ezt az újszerű, ámde dallamos rockbandát is a trendforduló tájékán. Két szék között a nagy semmi: bulizenekarnak már, modern bandának még nem voltak jók. Ha néhány évvel előbb jelenik meg a "Blackout…" (aztán később a producer kisajtol belőlük néhány nyálas lassú számot is), talán ma ők lennének a Guns 'n' Roses. Zeneileg megvolt bennük (is) a lehetőség, hogy átvezessék a party-metalt a '90-es évekbe.

Kotta