Az ihletet nem igazán lehet erőltetni. Általában nem akkor jön, amikor nagyon rákészülünk, hanem jobbára váratlanul lep meg minket, amikor talán legkevésbé számítunk rá. Egy nyűgös, esős vasárnap délután kellett Szegedre utaznom, és mivel vezetés közben zenét szoktam hallgatni, gyorsan átnéztem a kocsimban rendszeresített USB kulcs tartalmát. Így találtam rá a Stryper "Against The Law" című lemezére. A vége az lett, hogy a kormányon vadul verve a ritmust és a refréneket fejhangon üvöltve érkeztem meg a városba. Még szerencse, hogy a hideg és az eső miatt föl voltak húzva az ablakok! Azért a járókelőknek így is minimum furcsa látványban lehetett részük...

Hazaérve azután rákerestem a blogunkon rajongásom tárgyára, és azt láttam, hogy gyakorlatilag egyetlen Stryper kritikámban sem hagytam ki a lehetőséget, hogy megemlítsem, sőt magasztaljam ezt az albumot. Nem kérdés tehát, hogy e rovatban helye van. Ez, kérem szépen, az elfeledett jeles mesterremek definíciója! Még három hosszú és mozgalmas évtized távlatából nézve is mesterremek, ráadásul elfeledett is, hiszen rajtam kívül alig-alig emlegeti valaki, és a banda első, klasszikus korszakának legnagyobb bukása volt kereskedelmi értelemben, konkrétan a Stryper hőskorszakának végét jelentette.

Voltaképp érthető, hogy a régi rajongók megrökönyödtek, amikor 1990. augusztusában kezükbe vették a lemezt. A muzsikusok a megszokott fekete-sárga csíkos "jelmezek" helyett bőrcuccokba öltöztek, a klasszikus, bibliai idézettel megfejelt logót lecserélték, amikor a tű pedig leereszkedett a barázdák közé, egy fémesebb, Van Halen-szerű zene dörrent meg a hangszórókból, melynek szövegei egyszer sem tettek kifejezett utalást az Istenre! Hiába dicsérte néhány kritikus az album erős zeneiségét, az arculatváltást értetlenül fogadó fanok távol maradtak a lemezboltoktól.

A dolog azért érthetetlen számomra, mert az minden kétségen fölül áll, hogy az "Against The Law" jól hallhatóan egy nagyon is feszes, erős, érett csapat munkája. Azt a jogot pedig nem lehet elvitatni egy bandától, hogy kísérletezgessen, finomhangolásokat végezzen a stíluson, megközelítésen, színpadképen stb. Vajon hány "inkarnációja" volt a Deep Purple-nek? Nem váltottak-e imidzset a Kiss tagjai? Talán évtizedekig ugyanazt a lemezt kellett volna Sweetéknek elkészíteniük? Fekete-sárga cicanadrágban, tupírozott hajjal játszani a bibliás kereszténység trubadúrjait? S mindezt annak ellenére, hogy éppen keresztény oldalról rengeteg kritika érte őket, miközben a hajmetál lassan, de biztosan veszteni kezdett népszerűségéből, a grunge pedig már kinyúlt pulcsis, zsíros hajú Hannibálként döngette a kapukat?

Elismerem, hogy merész váltásra szánták el magukat a Stryper tagjai, a klasszikus albumok után tényleg fölkapja az ember a fejét, amikor meghallja a "Not That Kind Of Guy" Van Halenre, a "Rock The People" Mötley Crüe-re, a "Two Bodies" Bon Jovira emlékeztető taktusait. Talán nem volt a legszerencsésebb döntés bepróbálkozni egy Earth, Wind & Fire földolgozással sem (Shining Star), főleg ennek klipjével megjelenni az MTV-n (milyen ordas bukta volt!) - még akkor sem, ha kivételesen jól sikerült földolgozásról van szó!

Ugyanakkor természetesebben, keményebben szóltak, s évek óta a legjobb riffeket, legmodernebb fölfogású szólókat pakolták az albumra, melynek A oldala meglepően friss, újító volt (magukhoz képest), jóllehet a B oldal már a formáció hagyományosabb arculatát mutatta. Tudom, hogy egészen irreális, de én a mai napig reménykedem abban, hogy Michael Sweet lesz egyszer annyira bevállalós, hogy - ha más nem, akkor szólóban - csinál egy hasonló lemezt, ahol nem édesded keresztény rockhimnuszokat, vagy az újabban rájuk jellemző Iron Maiden/Judas Priest-vonalat erőlteti. Szerintem erre a kiadója, a Frontiers is nyitott lenne, de fogadok, hogy a Sweet & Lynch projektnél is nagyobb sikert aratna. Az "Against The Law" ugyanis hatalmas lemez, csak éppen - ahogy mondani szokták - rosszkor volt rossz helyen...

Tartuffe