Kiadó:
Cleopatra Records

E mellett már nem lehet szó nélkül elmenni! Amikor a Cleopatra Records tavaly kiadta mind közül a legkedvesebb Pink Floyd albumom, a "Wish You Were Here" tribute változatát, akkor még azt mondtam, hogy ez szóra sem érdemes. Több okból. Egyrészt a "Wish You Were Here" úgy tökéletes, ahogy van! El a kezekkel tőle! Másrészt hiába a szupersztárok szinte hihetetlen csapata (Rick Wakeman, Ian Paice, Joe Satriani, Geoff Tate, James LaBrie stb.), az eredmény legalább olyan hervasztó, mint a többi ilyen, egyébként egészen biztosan jó szándékú próbálkozás esetén (pl. Back Against the Wall - 2005, The Everlasting Songs - 2015 stb.).

A tribute nehéz műfaj: ha úgy játszod el a dalokat, ahogy voltak, az a baj, ha változtatsz rajtuk, az a baj... A legendás Pink Floyd-hagyaték esetében ez hatványozottan így van. Mindazonáltal a Pink Floyd showknak szerintem van értelmük, hiszen az eredeti kvartettet már úgysem fogjuk látni sohasem, jóllehet David Gilmour és Roger Waters nagyszabású koncertjei nagyban kárpótolnak minket. Szóval az a véleményem, hogy ha a Pink Floydról van szó, mindent hangról hangra kell eljátszani csumára ugyanazzal a hangzással, vagy valami fullos-plusszos módon újra kell kabátolni a dalokat - na, de hogy lehet a tökéleteset tökéletesíteni?

Ezek után nyilvánvaló, hogy hatalmas fönntartásokkal fogtam neki az "Animals Reimagined" meghallgatásának. Értem én, hogy Graham Bonnet, Vinnie Moore, Jordan Rudess, James LaBrie, Al Di Meola, Billy Cobham, Rick Wakeman, Billy Sherwood, Carmine Appice stb., de futottunk már mi lyukra hasonlóan fényesen csillogó sztárokkal! Ugyanakkor volt bennem egy bőséges adag kíváncsiság, méghozzá azért, mert az "Animals" lehetett volna sokkal ütősebb is, ha nem a "Wish You Were Here" és a "The Wall" közé ékelődik be, és - ami nekem különösen fáj -, ha nem szól lényegesen gyöngébben, aránytalanabbul, mint két gigantikus "szomszédja". A banda tagjai között egyre növekvő feszültség nem tett jót Gilmour és Wright legendás kísérletező kedvének - mindketten hallhatóan demotiváltak voltak valamelyest.

A lényeg, hogy ha van Pink Floyd lemez, amivel érdemes volna kísérletezni, tribute-olni, az éppen az "Animals"! Nos, nem csűröm-csavarom tovább: most sem sikerült! A művet keretező "Pigs On A Wing 1-2" földolgozásai nem olyan rosszak, de mindkettőt markásan más stílusban újraalkotni egyszerűen rossz dramaturgiai érzékre vall. Az erősen pszichedelikusra vett "Sheep"-ben mindhiába vitézkedik a prog-billentyűsök hercege, Rick Wakeman, Jan Akkerman (Focus) gitárja és Carmine Appice dobszerkója úgy szól, mintha egy kripta dohos mélyén játszanának. A hasonlat nem is olyan légből kapott, hiszen a shock rock ősatyja, Arthur Brown is pont úgy énekel, mint egy élőhalott. Micsoda kapufa!

A "Pigs" nem rossz, még James LaBrie sem idegesít benne, de Al Di Meola meglepően középszerű. Az egyetlen szám, amelyik megközelíti azt a hozzáállást és színvonalat, amit elvártam volna, az éppen az eredeti lemez talán legkevésbé fajsúlyos tétele, a "Dogs". A dobok itt sem szólnak jól, de Vinnie Moore és Jordan Rudess gitár-billentyű adok-kapokja briliáns, merész, megnyerő, miközben Graham Bonnet - akitől ebben a közegben leginkább tartottam - egyszerűen hibátlan teljesítményt nyújt - abszolút telitalálat! Fölösleges volt váltogatni a zenészeket, a Pink Floyd lemezeket egységes egészként kezelve csak ugyanazokkal a zenészekkel, egy igazán nyerő csapattal érdemes betámadni.

Sajnos egy dalért nem érdemes megvenni a lemezt. Ha megkívánom, hát majd Spotin meghallgatom a kutyák ugatását...

Tartuffe