Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Kegyetlen dolog az, amikor mint egykori über-hiper-mega rajongónak szinte másol+beilleszt módra kell ide pattintanom egy korábbi, nem túl hízelgő kritikámat; arról nem is beszélve, hogy az eljárás egy blogger részéről sem túl elegáns. Pedig fölöttébb erősen megkísértett a gondolat. A fölkészülés része volt, hogy újraolvastam a legutóbbi - konkrétan tavaly megjelent - album, a "Whoosh!" recenzióját, és rájöttem, hogy gyakorlatilag egy az egyben beilleszthetném ide egyes megállapításait, mert azok bizony most is teljesen helytállók.

Eleve furcsa, hogy egy ilyen rock n' roll legenda státuszú zenekarnak, mint a Deep Purple, miért van szüksége földolgozáslemezre. El tudja valaki képzelni, hogy pl. az Iron Maiden valaha is kiad egy hasonló, tribute jellegű albumot? Az is kizárt, hogy a Deep Purple muzsikusainak egy kis plusz pénzre lenne szükségük. Valószínűbbnek tartom, hogy bár szó szerint a nyolcadik X-et tapossák, egyszerűen munkamániások, szeretnek együtt zenélni, a pandémia miatti leállás pedig arra ösztönözte őket, hogy ökörködjenek egyet a stúdióban. Azt meg kell hagyni, hogy akármilyen öreguras is az eredmény, egyáltalán nem izzadtságszagú, totálisan átjön rajta, hogy ezek a fickók ma is halál lazán, élvezetből - mintegy l'art pour l'art - muzsikálnak.

Visszatérve a földolgozásokra: a Deep Purple-től azért nem teljesen idegen a dolog. Karrierjük hajnalán csomó földolgozásdal szerepelt a stúdiólemezeiken: pl. Joe South, Neil Diamond, Jimmy Hendrix, Ike & Tina Turner és Beatles. Koncertjeiken is terítékre került egy-egy hasonló darab, pl. a "Lucille" Little Richardtól vagy a "Paint It Black" a Rolling Stonestól. Ennek ellenére fölhúztam a szemöldökömet, amikor meghallottam, hogy egy olyan albumot terveznek kiadni, amelyen csak és kizárólag más előadók dalai fognak szerepelni. Nem pontosan értem a miértet.

Azon már meg sem lepődtem, hogy túlnyomórészt régi vágású rock n' roll dalokat dolgoztak föl, leginkább valaha volt ifjúságuk rádióslágereiből válogattak. Mindössze két alkalommal lepődtem meg: Jimmy Driftwood "The Battle of New Orleans" című dala - ami talán nem is annyira a country, hanem inkább az American folk kategóriába tartozik - markánsan elüt a műfaji alapkoncepciótól. Gyanítom, hogy ebben Steve Morse keze van benne, hiszen ő már a Dixie Dregs kötelékében is "hangot adott" a country, dixie, bluegrass, folk iránti rajongásának. A másik meglepetés a "Caught In The Act" című medleyben a Led Zeppelin "Dazed And Confused"-ja. Hírhedten feszült volt a viszony a Led Zeppelin és a Deep Purple között, ennek nemcsak az egészséges versengés volt az oka, vagy az állandó összehasonlítás Plant és Gillan, Page és Blackmore között, hanem bizony az alkalmi adok-kapok is - hozzáteszem: az "adok" általában a kicsit pökhendi Zeppelin felől érkezett. Úgy sejtem egyébként, hogy a Led Zeppelin földolgozásért is elsősorban Steve Morse a felelős.

Ami tehát a másol+beilleszt módszert illeti: azért hoztam ezt föl, mert a "Whoosh!" kritikájában megfogalmazott kifogásaim továbbra is élnek. Nem tudom, hogy a legendás producer, Bob Ezrin okolható-e mindezért, de engem zavar Ian Paice tompa dobhangzása (a pergő sound szerintem kriminális), és zavar ugyanez a tompaság, erőtlenség Steve Morse-nál. Hol van már az a kövér, fejszaggató hangzás, amit a "StressFest"-en, vagy akár a "Perpendicular"-ön hallottunk! Szólóban is szinte félénken teljesít, kivéve talán a Yardbirds "Shapes of Things", illetve a Cream "White Room" című slágereinek földolgozásait.

Igen, vállalom, amit a "Whoosh!" kritikájában írtam, ez már inkább egy Gillan-Airey Band benyomását kelti, mindenki más szürke eminenciásnak tűnik, amolyan session muzsikusként viselkedik, mint egykor szegény Jon Lord a Whitesnake-ben. Az sem emel az album élvezeti értékén, hogy néha a tempó kifejezetten geriátriai jellegű: a "Let The Good Times Roll"-t pl. még B. B. King is gyorsabban játssza. Persze erre simán rá lehetne vágni, hogy a Louis Jordan and his Tympany Five által játszott eredeti is közepes tempójú 12-bar blues. Értem én, de ettől még jót tett volna a lemeznek egy kis vérbőség - kár volt leszabályozni a bpm-et diktáló metronómot... Amúgy meg százszor inkább ezt hallgatnám a rádióban, mint amivel manapság traktálnak minket.

Tartuffe