Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.edgeofforever.it
facebook.com/edgeofforeverband

És akkor most a változatosság kedvéért egy dallamos rockalbum a Frontierstól... Annyi szó esett már itt Alessandro Del Vecchióról, a nápolyi kiadó mindeneséről, üdvöskéjéről, jolly jokeréről, ügyeletes kedvencéről, házi zeneszerzőjéről, épp itt az ideje, hogy kiderítsük, milyen az, amikor nem másnak bértollnokkodik, hanem magának, magára szabva, saját kedvére szerez zenét. Őszintén szólva ez hamarabb is eszembe juthatott volna, hiszen Del Vecchio saját bandájának, az Edge Of Forevernek ez nem az első, hanem már ötödik (!) albuma.

Jelenleg Aldo Lonobile gitárosból (Secret Sphere, Archon Angel), Marco di Salvia dobosból (Hardline), Nik Mazzucconi bőgősből (Labyrinth) és Del Vecchióból, mint énekes/billentyűsből áll a csapat. Ez azért nagyon erős fölállás, európai szinten simán "all star" formáció, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Lonobile maga is termékeny dalszerző, újabban a Frontiers egyik kedvenc komponistájává avanzsált (lásd: Archon Angel, Sweet Oblivion). Ennek ellenére itt Lonobile nem rúgott labdába, hiszen az Edge Of Forever Del Vecchio szerelemgyermeke, egyszemélyes projektje, ahol a stúdiózenészek tetszés szerint lecserélhetők, behelyettesíthetők.

A szokásos promóciós szövegben persze Del Vecchio ódákat zeng arról, hogy muzsikustársai milyen sokat tettek hozzá a végeredményhez, ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy minden hangszeres részt gyakorlatilag hangról-hangra ő írt meg. A promó tele van önellentmondásokkal, barokkos túlzásokkal, szentimentális ömlengésekkel, de ehhez már hozzászoktunk, ettől el tudunk vonatkoztatni (kell is), végeredményben csak az számít, hogy mi szólal meg a hangfalakból, amikor megnyomjuk a lejátszás gombot.

Nem volt könnyű azonban elszakakadni a sok gúnyos megjegyzéstől, belém ívódott előítélettől, ami Del Vecchio - vigyázat, itt egy latin teológiai kifejezés következik! - már-már istenkáromlást súroló omnipraesentiája (mindenütt jelenvalósága) váltott ki bennem az évek során. Nem lehet vitatni, hogy termékeny zeneszerző, amolyan zenei kaméleon, aki szinte bárki bőrébe bele tud bújni, itt viszont bebizonyítja, hogy egyébként nemcsak a hangszereit kezeli kiválóan, de a hangszálait is. A dalszerzésben is érezni, hogy itt a szoksásosnál kevesebb megkötöttséggel és több szívvel dolgozott.

A "Seminole", amely egy floridai indián (bocs, mielőtt az eltörléskultúra áldozatává válok: bennszülött amerikai) törzsről kapta nevét, tetszetős keveréke a Journey-féle jellegzetesen amerikai AOR-nak, a Hardline-típusú hiperdallamos hard rocknak és a '70-es évek néhány kultikus bandájának, mint pl. a Dio-érás Rainbownak és - főleg az "indiános" téma miatt - a Kansasnek (minusz a hegedű). Férfiasan bevallom, bizony beragadtak a lejátszómba az olyan nóták, mint a "Get Up On Your Feet Again", "The Other Side Of Pain", "Shift The Paradigm", de főleg az erősen Rainbow által ihletett "Wrong Dimension" (ez talán az album fénypontja), illetve az "Our Battle Rages On". A végére még egy meglepi is jutott: a négy részre szedett, összesen 11 perces címadó.

Basszus, ez egy kimondottan jó lemez! Ha nem is vált hősömmé ez a hobbit termetű talján, azért innentől kezdve egy kicsit nagyobb respektre számíthat nálam.

Tartuffe