Kiadó:
Verycords

Honlap:
facebook.com/patrick.rondat.1

Direkt rákerestem: Patrick Rondat - bár sohasem szerepelt nálunk önálló lemezkritikával (ennek okáról majd később) - referencia szintjén öt alkalommal is meg lett említve blogunkon. Minden bizonnyal csak kevesek előtt ismert ez a francia gitárfenomén, pedig legalább az instrumentális gitárzenék kedvelői között ismerősen kellene csengenie a névnek. Én régebben úgy fogalmaztam, hogy ő a francia Szekeres Tamás (fiatalkorukban szerintem még hasonlítottak is egymásra).

Patrick Rondat tehát nem virsliujjú, kispályás, lakodalmakban bazseváló amatőr, hanem világszínvonalú előadó és dalszerző, aki korábban már kollaborált olyan híres muzsikusokkal mint Tony MacAlpine, Simon Phillips, Steve Lukather, Tommy Aldridge, Gary Moore és Stu Hamm, illetve szerepelt Joe Satriani, Uli Jon Roth és Michael Schenker mellett az 1998-as G3 turné francia állomásain. Ennek ellenére a legtöbben valószínűleg mégis inkább úgy ismerik - ha ismerik egyáltalán -, mint Jean-Michel Jarre turnégitárosát. Ugyan erre vonatkozó bizonyítékot nem sikerült találnom, de nem kizárt, hogy június 26-án, a Budapest Sportarénában ő is ott lesz Jarre mellett - bár ezt a francia billentyűs jelenlegi stíluspreferenciáit figyelembe véve nem tartom valószínűnek.

Akárhogy is, Rondat sokat köszönhet Jarre-nak, hiszen ő ismertette meg nemzetközi szinten nemcsak a tisztelt publikummal, de alighanem a muzsikustársadalom neves képviselőivel is. Vagy mittomén. Jarre mindenesetre zeneileg is hatással volt Rondat-ra, aki a "klasszikus érában", azaz a '80-as évek végén és a rá következő évtizedben nem minden áron az akkor elvárt, ujjgyakorlatos gitárhősködést erőltette a lemezein (bár az is ment neki nagyon), hanem a hangulat- és atmoszférateremtést (ami meg Jarre-nak ment mindig is jól). Rondat tehát olyan gitárfenomén, aki a shredder "bizonyítási kényszerét" mindig is ötvözni tudta jazzes hatásokkal (muzsikált együtt pl. Michel Petruccianival és Didier Lockwooddal) és klasszikus zenei kitekintésekkel (csinált pl. egy Vivaldi, Mozart és Beethoven darabokat feldolgozó lemezt Hervé N'Kaoua zongoristával).

Most pedig arról, hogy miért nem szerepelt még nálunk önálló lemezkritikával. Ennek egyszerű oka az, hogy utoljára 2004-ben adott ki instru gitárlemezt saját dalokkal (An Ephemeral World). Hogy mi volt az oka annak, hogy több mint 20 évet kellett várni erre az albumra, nem tudnám megmondani, de nem is fontos. Az a lényeg, hogy az anyag megjelenésével hatalmas és csodálatos meglepetést sikerült okoznia; főleg úgy, hogy az "Escape From Shadows" simán odatehető a "klasszikusok" mellé (Rape Of The Earth - 1991, Amphibia - 1998, On the Edge - 1999). Mi több, kifejezetten a kedvenc albumom, az "Amphibia" filmzenés, ambientes világát idézi meg újra!

Tartalmilag, formailag hihetetlenül gazdag és fordulatos ez a zene: a Mike Varney neves protezséire (pártfogoltjaira) emlékeztető húrvarázslás mellett (Back On Track) sorjáznak rajta az atmoszferikus, hangulatteremtő elemek (Overture/Fear And Guilt), a klasszikus zenei motívumok (Prelude And Allegro), sőt még egy énekes ballada is belefért a tehetséges és szemrevaló Gaëlle Buswel kisasszony közreműködésével (Now We're Home).

Még sok-sok figyelmes hallgatásra lesz szükségem, de Rondat egy igen hosszúra nyúlt szünet után alighanem az év egyik legkiemelkedőbb instrumentális gitáralbumával örvendeztetett meg minket. Érzem benne azt a bizonyos toplistás potenciált!

Tartuffe