Kiadó:
northtale.net

Honlap:
Nuclear Blast

Ezekben a járványterhelt időkben hajlamosabbak vagyunk elszontyolodni, ha kedvenc stílusainkból egyre kisebb porciót kapunk, ráadásul ezt nem foghatjuk a Covidra sem, mert, ha már pusztító jelleg, akkor hagyjuk azt meg a technonak, esetleg a black metalnak. Pedig elég lenne egy kicsit mélyebbre túrni az undergroundban és máris olyan kincsekre bukkanhatnánk, melyek nemcsak megvigasztalják az elszomorodott rajongót, de további kutatásra is sarkallják a miriádnyi zenei bit között.

Itt van példának okáért ez a Northtale nevezetű csapat, ahol, ha a tagokból indulunk ki, hajlamosak lehetünk vakarni a fejünket, hogyan nem hallottunk róluk már korábban. Hiszen Bill Hudson gitáros a Circle II Circle-ből, a Jon Oliva's Painből, vagy a Trans-Siberian Orchestraból, Patrick Johansson dobos az Impellitteriből vagy Yngwie Malmsteentől, az énekes Christian Eriksson pedig a jó csengésű Twilight Force-ból lehet ismerős. Igaz ugyan, hogy utóbbi a debüt album után lelépett, de a helyére kerülő, amúgy ismeretlen Guilherme Hirose nem vall szégyent magas fekvésű, az európai power metal sztenderdjeinek megfelelő hangjával.

Elképesztő egyébként, hogy egy, a második etapját éppen csak megjárt együttes hogyan lehet ennyire felkészült a stílus nagykönyvéből: bizonyos vagyok benne, ha a tök fejű (és nem tökfejű) pedagógus meghallgatta a csapat szóbeli feleletét, önkéntelenül is akkora jelest írt be az osztálynaplóba, hogy annak csodájára járt az euro-power osztály apraja-nagyja.

Azon persze lehet sírni-ríni, hogy sok újdonságot sem talál az ember a rengeteg hangjegy között, de az, hogy a billentyű nem diszkósított talpalávalót bazsevál, máris megér egy dicséretet: tudom, a trenddel egyet nem érteni nem népszerű dolog, de mit csináljak, ha a tuc-tuc ütemeket nem bírom a kétlábdobos csikóviháncok alatt, és ha egyszer-egyszer jól is esik a popzenei varázslat metal környezetben, arra azért nem vagyok vevő, hogy bebetonozott jellemzőként szilárduljon kötelezővé az ABBA zenei öröksége.

A tradíciót a zászlajára tűző brigád ettől függetlenül nem ódzkodik a saját maga alkotta kereteken belül a változatosságtól: a "Wings Of Salvation" nem csekély Trans-Siberian Orchestra hatásról tanúskodik, olyan szimfonikus minidrámát kanyarintva, amiről a komolyzenei rajongók nem mondanák meg, hogy a hangszereket egy kovács műhelyben kalapálták, a "The Land of Mystic Rites" pedig brazil-afrikai ütemekkel szolgálja ki a capoeira harcosokat úgy, ahogy arra csak az Angra volt eddig képes. Az pedig, hogy nem csak mi turkálunk a zenei kukákban, jelzi, hogy a "Future Call" című szerzeményben maga Kai Hansen is feltűnik, természetesen egy hatosfogatnyi Gamma Ray dallamot irányítva a kanyargós zenei úton.

Az instrumentális szekció a hagyományokhoz hűen a helyzet magaslatán áll, Bill Hudson gitáros a brazil genetikai állomány minden örökségével idézi fel a dél-amerikai iskola magaslatait, némi progresszív ízt is belepengetve a tradicionális, himnikus dallamok közé, így olyan csapatokat is eszükbe juttatva, mint a Shaman, a Dionysos, vagy a már említett Hansen-féle brigád.

Remélem, hogy ezzel a kitűnő második albummal sikerül a Northtale-nek kissé feljebb jutni az underground csúszós falú mélységéből, mert megérdemelnék, csakúgy, mint annak idején a Hammerfall – bár utóbbiak sosem fogják elérni kritikám tárgyának színvonalát.

Garael