A hozzám hasonló, hajlott hátú és korú (na jó, nem, max. ízlésű) rockereknek természetesen a '80-as évektől lesz könnytől fátyolos a tekintete. Akkor történtek az igazán fontos dolgok, és amúgy is régen minden jobb volt. Létezett azért egy második aranykor is, a kétezres évek derekán (a trutyi lecsengése után), amikor dübörgött – na nem a gazdaság, mert az éppen nem, hanem – a prog metal. Nemcsak a klasszikusok hagyatékán újjáéledt neo-prog tarolt a világ különböző tájain (például a The Flower Kings és leágazásai skandináviában, a Spock's Bird a tengerentúlon, az Arena és a Marillion az őshazában), de a Dream Theater és a Symphony X ingujjából is kibújt egy teljes, poweresebb megközelítést abszolváló generáció.

Az európai vonal (Circus Maximus, Pagan's Mind, Evergrey, Pain of Salvation, Threshold, Vanden Plas, hogy csak a legismertebbeket említsük) mellett az amerikai tesók (Coheed and Cambria, Tiles, The Quiet Room, Jacob's Dream, Thought Chamber, Redemption, Suspyre, Heart Of Cygnus) is derekasan küzdöttek - a hozzám hasonlók nagy örömére - a világ teljes közönyével. A skandináv színtérnek sem termett túl sok babér (voltam én olyan Pagan's Mind bulin, ahol nagyjából húszan voltunk, de a The Flower Kingsen se negyvennél többen), a tengerentúlon viszont még ennyi respektje sem volt a szcénának – a D.T. és Fates Warning mellett (Psychotic Waltz és Crimson Glory effektíve nincsen már ekkor, a Queensryche csak árnyéka önmagának, a Shadow Gallery hébe-hóba próbálkozik) mást nemigen tartott el a műfaj.

A jelen recenzió tárgyát képező amcsi zenekart is egy maroknyi ember ismerheti talán idehaza (de a világban se sokan), pedig a pályafutásuk alatt megjelent két lemez igazán pöpec. Nem hagyományos dalszerkezetek, rengeteg tempóváltás és bő lére eresztett instrumentális részek jellemzik a muzsikát, amit power (neoklasszikus/szimfonikus) betétek és felfogás fűszerez. (Ergo: a Symphony X hatása letagadhatatlan.) Scott Huffman énekes hangja remek, jól is bánik vele, így szállítja a szükséges dallamokat, melyek segítik a komplex mű befogadását. Az album legfőbb erényét talán a virtuóz billentyű- és gitárszólók, szólópárbajok adják – az erre a korongra érkezett Michael Cerna kifejezetten tehetséges gityós. De jól hallhatóan a ritmusszekció is tisztában van vele, mitől döglik a cecelégy.

OK, a hangzásba bele lehet kötni, ahogy ebben a harmad-negyedvonalban bárkinél. Csak az Álomszínházzal szembeni megbecsülésem miatt nem zárom az ajánlót azzal az olcsó poénnal, hogy mindezzel együtt a Supernovát szívesebben hallgatom egynémely Dream lemeznél, pedig de. (Azért ügyesen mégis elmondtam :D) Szóval jó kis zene ez, tegyetek egy próbát vele, hátha nektek éppen ettől fog könnybe lábadni a szemetek!

Kotta