Kiadó:
Mascot/Provogue

Honlapok:
www.bethhart.com
facebook.com/officialbethhart

"A léghajó nem száll fel veled, nem lebeg" - énekelte egykor (az 1983-as "Heavy Medal" lemezen) Tunyogi Péter a P. Mobil "Az óra körbejárt" című klasszikusában. Azóta azért volt pár kísérlet a fölszállásra, de - hogy ki miatt, nem világos, mondanak ezt is, azt is - a Led Zeppelin nem tudott tartósan újra összeállni, sem új anyagot készíteni. Így maradtak a tribute-ok; azokból pedig volt, van és lesz is nagyon sok, hiszen az Ólom léghajó géniusza megföllebbezhetetlen, időtálló, minden újabb és újabb generációban megtalálja a maga közönségét.

A Beth Hart-féle tribute úgy született, hogy Hart koncertműsorában rendszeresen előkerült egy-két Zeppelin klasszikus, a legutóbbi, 2019-es "War On My Mind" című album rögzítésekor pedig spontán belekezdett a stúdióban a “Whole Lotta Love”-ba, amire a producere, Rob Cavallo (Green Day, Linkin Park, My Chemical Romance) fölkapta a fejét. A hallottak hatására Cavallo megpróbálta rávenni Hartot, hogy énekeljen föl egy egész lemeznyi Led Zeppelin dalt, de Hart akkor még azt mondta: ahhoz, hogy ez igazán hiteles legyen, neki sokkal dühösebbnek kell lennie, de az ilyen indulatokat régóta próbálja magában elnyomni. Végül a pandémia alatt fölgyülemlett benne a szükséges feszültség, így nekifoghattak a tervezett projektnek.

Egyáltalán nem légből kapott egy női énekesre bízni a Led Zeppelin tekintélyes örökségét. Ezt már bebizonyították a Wilson nővérek, Ann és Nancy (Heart), akik 2012-ben, a Kennedy Centerben a három még élő Zeppelin tag és Obama elnök előtt tolták el úgy a "Stairway To Heaven"-t, hogy az mindenkinek (még a kicsit mogorva Robert Plantnek is!) könnyeket csalt a szemébe. Ann Wilsonnál azonban már csak Beth Heart adhatja elő hitelesebben a legendás brit blues rockerek dalait. Neki (a 74 éves Planttel ellentétben) nagyon is kijönnek még azok a magasok, meg is van a hangjában az a Janis Joplin-féle dög és Dani Klein (Vaya Con Dios)-féle élesség, ami nélkül nem is érdemes a dologhoz hozzáfogni.

Nekem ugyan nem mindig jönnek be Hart érdekesen lebegtetett hangjai, kicsit maníros vibrátói, de nem nagyon tudnék nála alkalmasabb jelöltet találni a feladatra. Szerencsére nem is erőlteti nagyon, hogy pont úgy szólaltassa meg a dalokat, ahogy Plant annak idején fölénekelte őket. Hart megközelítése úgy hagyománytisztelő, hogy közben beleviszi a saját stílusát is a földolgozásokba. A zenészek is ugyanezt a logikát követik, bár a hangzás határozottan modern, alaposan föl van turbózva nagyzenekari kísérettel. A dalválasztás is nagyjából telitalálat; talán egy-két számot (In The Evening, Fool In The Rain) én erőltettem volna az 1979-es "In Through the Out Door" albumról is - na, nem azért, mert az olyan jól sikerült, hanem mert épp ez szorul hangzásban leginkább némi ráncfölvarrásra.

A tribute lemez gyakorlatilag hibátlan egészen a "No Quarter"-ig, amiből viszont kegyetlenül hiányolom a Maestro PS-1A phase shifterren keresztül megszólaltatott Rhodes zongora hátborzongató kíséretét. Nem értem, ezt hogy lehetett kivenni belőle, hisz ez adja meg a dal karakterét! A "Babe I'm Gonna Leave You" - melynek végén visszatér néhány taktus erejéig a "No Quarter" - pedig nem elég dögös; ezt egy kicsit jobban be kellett volna "koszolni". Eredetiben a "Good Times Bad Times" az egyik abszolút kedvencem, de itt valahogy eltűnt belőle a könnyedség. Még szerencse, hogy a végén ott van a "The Rain Song", amit viszont épp eredetiben nem találok túl megkapónak, miközben itt, Hart interpretálásában egy nagyon helyre kis ballada lett belőle. Ennek kifejezetten jót tesz a női "érintés" és a nagyzenekari kíséret.

Ez bizony nagyon jól sikerült Led Zeppelin tribute lett! Ideális a fiatalabb nemzedékeknek arra, hogy ezen keresztül fedezzék föl azt a mérhetetlen nagy kincset, múlhatatlan tiszteletre méltó örökséget, amit a Zep muzsikája jelent! Nincs teljesen igaza a P. Mobilnak, itt egy túlságosan is szűk órácskára igenis lebeg, fölszáll veled az a bizonyos léghajó!

Tartuffe