Kiadó:
Vertigo

Honlap:
www.the-scorpions.com

Hogyan fér el egymás mellett a szappanopera és az extázis? Hát így, ahogy a Scorpions alakította mostanában a dolgait. Visszavonulás, utolsó album híresztelése, aztán egy újabb koncertsorozat, majd a fiókból előrángatott és leporolt ötletek lemeze. A csapat életének színpadán a kellékesek fejt veszve rohannak díszleteket cserélni, hogy követni tudják az újabb és újabb koncepciókat, mi pedig, a nézőközönség, még tapsolni is elfelejtünk nagy izgalmunkban, hogy vajon mi fog a következő pillanatban történni.

S hogy hogyan jön ide az extázis? Hát nézd meg az új album borítóját, s ha ez sem elég, hallgasd meg az új albumot (nem, nem az utolsót, legalábbis most, ismétlem, most, nem volt erről szó), és ha a zenekar legkreatívabb korszakának rajongója vagy, akkor merev vigyázz-állásba vághatod magad a gyönyörtől. Mert igen, most megcsinálták a fiúk, a legutóbbi, utánérzéses dalcsokor után, így, túl a hetvenen. Csalás, kiálthatod, mert ilyen albumot az együttesek pályájuk csúcsán, életkorukat tekintve mondjuk 20 és 30 év között szoktak kiadni, mikor még nem fáradnak el a gyeplő feszítésében, és bírják a tempót a fantasztikus ötletek csokorba kötéséhez.

Nem tudom, mit vehettek be a zenészek, de ha nem drog, vagy valamilyen más, egészséget károsító anyag, akkor én is kérek belőle, mert mint írtam – és nem tudom elégszer hangsúlyozni –, ilyentájt nem szoktak az együttesek előállni a farbával, és olyan albumot összerakni, ami húz, mint az örvény, de mit beszélek én itt, nem lefelé, hanem fel, a magasba, ahonnan a többi együttes törpévé zsugorodva teszi földhözragadt dolgait.

Már a kezdés is fantasztikus: a riffteremtéshez mindig is értett Schenker, de most még saját magát is felülmúlta, és nem is tudom, mikor illett ennyire cím a tartalomhoz. A "Gas In The Tank" dübörgő ütemeire rákúszó sziréna hangjával instant klasszikus, a Schenker művek prémium kategóriás terméke, amit – ha ez még lehetséges – képes megfejelni Meine egy olyan vagány dallammal, amit a street rock bandák szoktak elővezetni, csak nem ilyen minőségben. Elképesztő, hogy ez a két zenész mire képes, és ha nem Kottak lett volna a dobosuk, mindent ráfognék az új ütősre, Mikkey Dee-re, de hogy most mi is az igazság, annak kiderítése, úgy vélem, a következő albumig – netalán tán koncertig – várat még magára.

Találgathatnék, hogy kik hallgatják manapság a Scorpionst, de ha vannak olyanok, akik kissé avíttnak gondolják a bandát, azok hallgassák csak meg a "Knock 'em Dead" kissé hidegrázós, modern riffjét, amit úgy ölel körül a jó értelemben vett hagyományőrzés, mint anya a gyermekét, és egyből változtatni fognak a véleményükön. Gondolhatnád mindezt hatásvadászatnak is, de tudod mi lenne igazából az? – ha televágták volna a lemezt szirupos balladákkal, melyekből most egy sincs, és az album utolsó száma sem húz maga után nyálkát, mint a csiga, a dallamok messze elkerülik a kínossá válás formagyakorlatait. És hogy mi ez a skandalum? Hogy egy Scorpions lemezen egyetlen lassú van? Igen! Ráadásul még egy már-már punk-rockba hajló gyöngyszemmel is megajándékoznak bennünket: a "When I Lay My Bones To Rest" rock 'n' rollja ha nem is a Scorpa' történelem legkeményebb szerzeménye, de hogy az egyik legtempósabb, az biztos, főleg úgy, hogy Meine észvesztő hányavetiséggel darálja el a dallamokat sem kerülő sorokat.

Nem is ragozom tovább: a zenészek sem nyújtották hosszúra, hiszen a lemez hossza nem éri el a 45 percet sem, de ez így van jól. A Scorpions a fénykorát idéző ajándékkal lepett meg bennünket, amihez nem kellett sem visszavonulós kamu, sem elvetélt ötletek újraélesztése – példa ez minden fiatal csikócsapatnak, hogyan lehet – és kell – megöregedni.

Garael