Ez a rovat nem más, mint deklarálni és a szívekbe vésni; van objektív érték és igazság. Előbbit az elfelejtett mester és remeke, utóbbit pedig mi szolgáltatjuk azzal, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Minderre pedig azért van szükség, mert a világ egészen elképesztő módon tudja elfelejteni mestereit. Bizony, még maga Johann Sebastian Bach is kénytelen volt szembenézni idős korára azzal a ténnyel, hogy zenéje "elavult" lett, az emberek az "új hangot" keresték, ahol neki már nem volt keresnivalója. Szerencsénk, hogy rovatunk előfutára, bizonyos Felix Mendelssohn nem hagyta őt veszni hagyni az utókornak, és majd' hetven éves elfeledettség után felélesztette a Bach-kultuszt.

Nos, a mai értékmentésem nem mérhető Felix tettéhez, de azért a saját Dionysos-galaxisunkban mindenképpen jelentős tett. Dave Meniketti és az általa vezetett  amerikai Y&T soha nem emelkedett ugyan a szupersztár státuszig, de azért nagyon is sikeres melodikus hard rock lemezeket adtak ki - elsősorban - a nyolcvanas években. Meniketti neve pedig a mai napig jól cseng és bírja a rockszakma feltétlen elismerését.  A Y&T pályaíve sem volt azonban mentes a piac elvárásainak történő megfeleléstől, hiszen a kissé karcosabb blues alapú hard rock zenei nyelvét kiválóan beszélő Meniketti sokszor volt kénytelen felpolírozni dalait, hogy a '80-as évek flitteresebb, csillogóbb elvárásainak megfeleljen. Erre persze magam is csak akkor jöttem rá, amikor jelen recenzió tárgyát, illetve az azt követő lemezeit (On The Blue Side - 1998, Meniketti - 2002) megismertem. Nem utolsósorban, gitárosként is ekkor fedeztem fel magamnak.

Ahogy én utólag rekonstruálom a történteket (persze, önkényesen, de nem járhatok messze a valóságtól), kb az történhetett, hogy 1995-re, szügyig a "trutyiba" csúszva lett végképp tele a zacsi hősünknél és demonstratíve küldte el az anyjába az egész zeneipart ezzel a lemezzel. Annyi év alkalmazkodás után eljutott a falig, elfogyott a kompromisszum-készség, tombolt a grunge, nem volt már hová hátrálni. Ahogy pedig a példa mutatja, előbb vágta volna le tőből a kezét, mintsem kiadjon ismét valamit, ami megpróbál megfelelni az új idők elvarásainak.

Vessünk egy pillantást a borítóra és a lemezcímre, aztán hallgassuk meg az első két dalt. Mindkettő meghaladja a hét percet és mindkettő nagyon-nagyon "helytelen lett zeneileg", legalábbis, ami a korszellemet illeti. Jimmy DeGrasso (dob), az azóta elhunyt Phil Kennemore (basszus) és Meniketti végig olyan gitárgazdag hard rockot tol, hogy csoda! A gitár sír, zokog hosszú perceken át, siratja az eltemetett rockzenét. Azt, amikor még ez a zenei gondolkodás és hangszerkezelés nem volt szitokszó. Az egész lemez nyilvánvaló, felvállalt provokáció a grunge ellen, egy pimasz "kapjátok be!" - átkiabálás a túloldalra.

A lemez persze elfelejtődött, nem is olyan nagyon könnyen és olcsón beszerezhető, de ettől még érdemes begyűjteni, mert időtlen, gitárgazdag, őserejű hard rock mestermű.

Túrisas