Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.symphonity.com

Nem értem. Nem értem, hogy az első két – egyébként alulértékelt, ugyanakkor kult státuszba kerülő – albuma után a cseh alapokon nyugvó nemzetközi csapatnak mi volt a szándéka az új lemezzel. De talán rosszul is fogalmazok, hiszen Libor Křivák, az együttes vezetője valószínűleg nem látta a magyar filmirodalom egyik gyöngyszemét (Csabagyöngyét…), a Régi idők fociját, amiben Minarik Ede megfogalmazza az együttesekre vonatkozó aranyszabályát – Kell egy csapat! –, mert teljes egészében új társulatot (nem véletlen a szóhasználat) toborzott megjelenő lemezéhez, ami inkább egy vízió megtestesülése, mint hagyományos értelemben vett kompakt mű.

A Manowar hasonló próbálkozásai óta eleve gyanúval közeledem az olyan konceptalbumokhoz vagy metal operákhoz, melyekben kitüntetett szerepe van egy prózai szöveget felolvasó vagy felmondó narrátornak: ha ehhez van kedvem, akkor inkább elolvasok egy könyvet, de egy zenei alkotástól én el nem ítélhető módon igenis zenét várok. Értem én, hogy Libor barátunkat olyannyira rabul ejtette Marco Polo története, hogy úgy gondolta, a tejes élvezethez szükséges a prózai mankó, de ha ez a mankó majd negyedét teszi ki a kész anyagnak, akkor ott súlyos arány- vagy szereptévesztés van, mert heavy metal rajongóként nem hangoskönyvre vágyom, hanem jól megkomponált, színvonalasan eljátszott dalokra. (Egyébként is, ha a lemez címéből indulok ki, akkor sincs helye a "szövegelésnek", hiszen a soundtrackek sem szoktak prózai részeket magukkal hordozni – persze ki tudja, milyen mozi is forgott az alkotó fejében?)

A társak lecserélése sem töltött el örömmel: Olaf Hayer mellőzése akkor is fájó pont, ha az énekes nincsen olyan formában, ami újra elővarázsolná azt a mágiát, amit egykor képes volt teremteni hangjával. Már a korábbi lemezen is ketten vitték az énekes-vonalat, Hayer mellett a szintén kiváló adottságokkal rendelkező Herbie Langhans gondoskodott róla, hogy a kialakuló zenei párbeszéd minden vokál-ínyencet kielégítsen.

Jelen alkotásban ugyan szintén két énekes vonul fel, ám az eredmény felemásra sikerült. Nem tudom, hogy Konstantin Naumenko vagy Marián "Mayo" Petranin felelős a fából készült hangszálak prezentációjára, de az biztos, hogy egyikük teljesítményét legfeljebb baltával lehet minősíteni, és hiába a duó másik felének bravúros teremtése, ha társa tehetségtelenségével csáléra kanyarintja a fülben a hangjegyeket.

Mindez csak azért bosszantó, mert a zenei része a dolognak a szokásos színvonalat hozza, a témából adódóan fokozott orientális árnyalattal, melyeknek integrálása a power metalba kiválóan sikerült. Hallgasd meg a lemez fő tételének, a "Mongols"-nak felépítését és módszereit, rögtön elismerheted, hogy a szokásosnál több filmzenei részlet ellenére is élvezetes metal produkciót kapunk, ráadásul a keleti zenei motívumokat sikerült olyan autentikus formában vasba gyúrni, hogy az bármelyik ázsiai folkegyüttes becsületére válna.

Kár tehát a rafinálkodó attitűdért és az énekesi személycserékért, mert a Symphonity – illetve Libor Křivák – kiemelkedően tehetséges dalszerző, remélem, legközelebb sikerül eldönteni, hogy regényt akar-e írni az ezerszer feldolgozott történetből, vagy a heavy metal rajongókat próbálja ismét a cseh zászlók (filmszalagok) alá kedveskedni.

Garael