Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/anvilmetal

Érdekes volt egymás után látni a Maident (22 ezer néző), a Priestet (4-5 ezer) és a Saxont (7-800). Zeneileg ekkora különbség biztosan nincsen ezen bandák között, mint népszerűségben. Barabási Albert-László jutott eszembe, aki az új könyvében leírja: a teljesítmény korlátos, a siker korlátlan. Azaz, egészen kis apróságok tudnak elképesztően nagy különbségeket okozni hírnévben, elismertségben. Anvilen vajon hányan lennének? Negyvenen, ötvenen? Igaz, még ez is tízszerese annak, ahányan közel húsz éve ellátogattak a budapesti koncertjükre. Legalábbis a híres dokumentumfilm alapján - melyből a belinkelt videóban is feltűnik több részlet - nem volt ott néhány rajongónál több. Szekunder szégyenérzetem volt, amikor néztem. (Jómagam külföldön dolgoztam akkor, úgyhogy igazoltan voltam távol.)

Persze azok más idők voltak, mondhatni, ma már nem különösebben ciki a heavy metal, legfeljebb mellőzött műfaj. A zenekarok feje felett sem lebeg Damoklész kardjaként a megfelelési kényszer, szélesebb közönséghez úgysem tudnak szólni, nem olyan a korszellem. Klasszikus értelemben vett zeneipar se nagyon van, ami terelgetné őket valamilyen – számukra diszkomfortos – irányba.

Az öregek így bátran, nagy kedvvel nyúlnak vissza egészen a pályafutásuk kezdetéig (ami egyben a legsikeresebb korszakuk is általában), mind hangzás, mind muzikális megoldások tekintetében. Lásd idei megjelenések tekintetében a Destructiont vagy éppenséggel a Saxont. Nyilván azért írom ezt most, mert a kanadaiak új lemezénél is ezt érzem. Áthatja egyfajta beleszarok érzés, azt játszom, amit szeretek és tudok, közel 70 évesen már nem fogok senki kedvéért megváltozni.

Így kerülhet mostanában speed metal albumra swing szám is. Robb Reiner nagy jazz rajongó, amennyire tudom, Ginger Baker a példaképe, ez is belefér. Amúgy nálam éppen ő a metal Ginger Bakere, szóval nyilván nincsenek véletlenek. A csávó egy másik liga, pedig nem villant direkt, csak simán lekíséri a számokat. Mégis érzed, hogy itt valami nagyon rendben van. Amíg a legtöbb ütős elhelyezhető valahol a pontosság–lazaság tengelyen, nála meghajlik a tér, és az egyenes önmagába kanyarodik vissza: egyszerre igaz rá mindkettő.

Zeneileg nyilván semmi újat nem hoznak, sőt, éppen – ahogy említettem – bátran nyúlnak a korai témáikhoz. Ami egyszer működött… Ez cseppet sem zavar, sőt. Lehet, hogy azért, mert éppen retróban lubickolok (lásd a bekezdésben említett koncertek), de nálam most jobban működik a dolog, mint a legtöbb újkori albumukon. Ha nálad is az első három korong az etalon, akkor valószínűleg neked is tetszeni fog. (Hogy anno miért engedtem el őket a zseniális "Forged in Fire" után, azt megírtam a honfitárs Exiter kapcsán).

Egyetlen apróság zavar csak: nekem az Anvil két szólógitárral működött igazán. Furcsa a csattogó basszusgitárra figyelni a két hathúros apró, de izgalmas eltérései helyett. Illetve van még egy: a 14 szám talán még úgy is kicsit sok, hogy ezek korántsem hosszúak. Rövidek, lényegre törőek (és eléggé változatosak is), de kettőt simán lehagytam volna. Ha már old-school, akkor legyen 43 perc, nem igaz?

Kotta