Dynazty: Final Advent (2022)

yyyyyy_2.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Teljesen nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem (mindez ugyanis könnyen ellenőrizhető, hiszen minden egyes lépésének megvan a digitális "lábnyoma"), hogy a Dynazty-t a mi blogunk fedezte föl a magyar rocksajtót rendszeresen szemléző olvasóknak (beleértve a "szakmai" olvasókat is). Éppen ezért fájdalmas az, ami kb. 2015-16 óta náluk folyik (megjegyzem nemcsak náluk, hanem sajnos egyre több pályatársuknál, s ez a jelenség rendkívül aggasztó). Néhány szemelvény a végzetes leépülés állomásairól (magunkat idézzük):

"A zeneileg különben nem rossz 'Titanic Mass' (2016) című folytatás olyan fejleményeket hozott, amelyektől kiver a vérvörös ragya. A nagyobb kiadóhoz és ezzel a közízléshez (értsd: populáris tendenciákhoz) történő igazodás elektronikus háttérkütyüzéssel, technós effektekkel borzolta az amúgy is zaklatott kedélyeimet."

"Ami a 'Renatus' (2014) óta folyik náluk, számomra már érthetetlen, de főként emészthetetlen. A 'glam' és a 'power' föliratú két szék közül sajnos alighanem a földre huppantak, és ott a talajmenti kipárolgásoktól megszédülve rátaláltak a skandináv pop-rock eurovíziós fazonigazításon átesett, ellenszenvesen digitalizált hangzására."

Mivel a szokásos, pontosan kikalkulált két év immár eltelt, kezükbe vehetjük a Dynazty totális ellaposodásának legújabb dokumentumát "Final Advent" címmel. Hogy minek végső eljöveteléről van szó, csak találgatni tudunk: az elvtelenségé, a korszellemnek való teljes behódolásé, az üzleti szempontok művészi tartás fölött aratott diadalmáé, az irrelevanciáé... ki tudja? Mindeközben Nils Molin énekes nem átallott a nyilvánosság elé állni ezzel a promóciós dumával: “Amikor a világjárvány tavaly megakadályozott minket abban, hogy turnézzunk, úgy döntöttünk, hogy minden erőnket arra fordítjuk, hogy a legjobb és legmeghatározóbb albumot készítsük el magunkról. És így is tettünk.“ Molin nyilatkozata bizony köszönőviszonyban sincs a valósággal; ezzel nálam a csapat végképp elveszítette minden hitelét.

A "Final Advent" a végső beteljesedése mindannak, amit én a svéd csapatnál hosszú évek óta aggodalommal figyeltem, helytelenítettem, sőt kárhoztattam. Ez egy - gyanítom - itt-ott már nem is hangszerekkel följátszott, rockzenét csak nyomokban tartalmazó, digitalizált, sablonos és szirupos techno pop, amelynek innentől kezdve semmi helye sincs a koncerttermekben, mert táncklubokba és olyan divatos popfesztiválokra való, mint amilyen pl. a Sziget.

Értem én, hogy a rockzene már jó ideje underground műfaj, értem én, hogy a Szigeten pl. minden olyan együttes előtt, amely nyomokban rockzenét (is) tartalmaz percek alatt látványosan leürül a nézőtér, de ezt lehet méltósággal is viselni. A Dynazty bohóckodása, gyomorfogató érdekházassága a technóval ráadásul működésképtelen, mert az ABBA - mint sikeres pop-rock crossover - egyrészt egyszeri és megismételhetetlen korjelenség volt, másrészt a divatos ízesítésű előkevert italát (wine cooler, hard seltzer) szorongató buliarcú tinin fizikai rosszullét vesz erőt az elképesztő gitárszólók (sőt basszerszóló! - lásd "The White") hallatán, de a modern hangzásokra nyitott modern rocker sem érti, hogy miért kell hosszú és virtuóz szólókkal, a gitárok magamutogató vértyogtatásával húzni az időt, borzolni a kedélyeket.

Most ünnepélyesen kijelentem, hogy én a Dynazty-re innentől kezdve nem pazarolom az időmet, lemezeikről kritikát most posztoltam utoljára. Az sem érdekel, ha ez némi relevancia-vesztéssel jár.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika