Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.amonamarth.com
facebook.com/amonamarth

Emlékszem egy céges csapatépítőre, ahol a vállalat szlogenjeit kellett különböző zenei stílusokban előadni, a szálláson melegében fellelt eszközök segítségével. Mi a metalt húztuk, így fénysebességgel megszavaztak énekesnek, mint a stílus ismerője, tiltakozni nem volt időm. Már csak azért sem, mert éppen kiugrottam a következő kör fröccsért – így jár, aki a fontos pillanatokban nincs jelen. Namármost, aki tisztában van a dalnoki képességeimmel, az már sejti, ennek a sztorinak jó kifutása nem lehet.

Szóval kaptam egy hosszú fekete parókát (honnan kerítették, azt ne kérdezzétek), és filctollal nekem esett a társaság megfelelő mennyiségű tetkót rajzolni a különböző testrészeimre (csoportunk stylistja úgy ítélte meg, az az egy, ami van, nem elégséges). Került hamar néhány felmosóvödör dobnak, fakanál dobverőnek, a gitár- és basszuszúzdát pedig Van Canto módra prezentálta a csapat (dzsidzsidzsidi, tátá-tá-tátá-tá-tá-tátá, dudum-dudum). Én pedig hörögtem, üvöltöttem, krákogtam, bömböltem. Úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes egyensúlyt Csihar Attila, Phil Anselmo és John Tardy stílusa között. Azóta sem értem, miért nem vagyok még a Hall Of Fame-ben.

Namármost az van, hogy azóta képtelen vagyok egy Amon Amarth albumot meghallgatni anélkül, hogy ez a bájos kis jelenet eszembe ne jutna. Sorjáznak a tökéletes, ütős, jól ismert és faszán bejáratott überdallamos riffek, még ikerszólók is vannak… - és erre rábömböl, ráüvöltözik valaki. Az egésznek olyan hatása van, mintha paródia lenne: a heavy metal kliséit szeretnék kifigurázni ezek a srácok? Nézhetjük persze ennek a pozitív oldalát is: soha ne add fel az álmaidat, látod, itt az élő példa: zéró hanggal is lehetsz egy jól menő zenekar énekese! Csak nagyot kell gondolni és hinni magadban. Na jó, egy éppen futó trendet elkapni sem árt éppenséggel.

Degradálónak hat, amit eddig írtam, tudom. Pedig a muzsika tényleg tök oké, a számok fogósak (minimum hármat fel tudnék tenni a "rockschlágerek" válogatásomra). A kötelező folk dajdajozásból is éppen annyi van csak, hogy az is elviselje, akinek a Korpiklaani vagy az Alestorm már gáz. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ők a Manowar mai megfelelője: valahol baromi sablonos, ostoba és tulajdonképpen elég ciki, amit előadnak, már ha komolyan gondolják azt - de valahogy mégis jó. Kapunk amúgy némi ízelítőt abból is, milyen lenne ez a történet hagyományosabb vokalizálással: a "Saxons and Vikings" című számban Biff Byford is tiszteletét teszi, és hát…, hmm, ha az egész albumot ő énekli fel (akár csak duettben Johan Heggel), lehet hetekig ki sem tudnátok imádkozni a cuccot a lejátszómból.

Tessék, most, hogy megkaptuk, boomerek vagyunk, már megint egy hasonló hangvételű (nincs új a nap alatt, régen minden jobb volt) recenzió született. Az a szép a függetlenségben, hogy nem kell avval törődnünk, a mai fiatalok (fogyasztók) számára mi a releváns. Úgyhogy leírhatom, amit gondolok, mismásolás nélkül. Ergo simán mondhatnám most, ez egy vicc. De nem teszem, mert amúgy tényleg elég élvezetes…, az meg legyen az én bajom, hogy a csapatépítőkön minden baromságra kapható vagyok.

Kotta