Tényleg el van itt nálunk irgalmatlanul fuserálva szinte minden. Soha, semmi maradandó értéket fel nem mutató influenszerek (köztük számos "előadóművész") uralják a médiát, akik persze bőven kapnak megjelenési lehetőséget ott is, ahol helyettük akár értéket is lehetne közvetíteni. Rögtön van pénzre váltható "piaca" a talmi felszínességnek idehaza. Az utolsó szó pedig itt igenis lényeges és fájó. Sokadjára kell keserűen megállapítani; a posztkommunista blokk országai ebben is leköröztek bennünket. Az élőzenés kultúra alatt nálunk szakadt be leginkább a talaj. Öntudatos és büszke dáridóország vagyunk továbbra is (vagy egyre inkább?), mulatós falunapokkal, fesztiválokon pöffeszkedő pendrive-huszárokkal.

Nem véletlen a bevezető. A Jack Cannon is  leginkább Csehországba vagy lengyel barátainkhoz utazik, ha tehetségükhöz méltó koncertkörülményekre, ne adj' Isten elismerésre vágynak. A fővárosi klubélet is látott szebb napokat, úgyhogy örömre elvileg nincs okunk. Elvileg nincs, gyakorlatilag meg van. A JC most látta elérkezettnek az időt, hogy nekivágjon az üzleti szempontból tökéletesen halálra ítélt vállalkozásnak, első lemezük elkészítésének. Mindig öröm, ha a sok panasz helyett/mellett a muzsikusok lemezkészítést mernek bevállalni. A világ nem változik ettől meg, a falunapok, fesztiválok szánalmas felhozatala sem, de lesz egy maroknyi zenekedvelő, akik tartós értéket kapnak, ha beszereznek egy példányt a fizikai formátumban is megjelent hanghordozóból.

Engem némileg meglepett a tartalom, ugyanis valamiért tradicionálisabb blues megközelítésre számítottam. Ehhez képest rögtön a nyitó "Újra játsszuk a dalt" fogós gitártémája sokkal inkább egy slágeres rocknótát vezet fel. Ezután kapunk egy óriási groove-ot az "Ő az a lány" dalban. Nekem itt egy pillanatra az United zenekar neve is bevillant, kevésbé rádióbarát pillanataiban tudott ám a zenekar ennyire "groovy" is lenni.  Ez a koncepció végig megmarad, szinte valamennyi dal túllép és kitekint a hagyományos blues keretein túlra, noha a műfaj, mint deklaráltan legfontosabb hatás, azért mégiscsak végig tetten érhető a dalokban. Senki ne gondolja azonban azt, hogy mindent belefőzve készült itt valami stíluskatyvasz. Teljesen homogén és önazonos a végeredmény, magukat hallgattató, jól megírt, izgalmasan hangszerelt, változatos, minden túlzás nélkül remek dalokkal, amire azt gondolom, nagyon büszke most a zenekar.

A hangszerelés bravúros, az alaphangszerek (Zoltai György "Zozó" - ének, szájharmonika, Bíró Ádám -gitár, Gyergyádesz Péter - basszus, vokál, Lakatos Attila - dob, ének) mellett hangsúlyos billentyűk (Horváth Zsolt), kiváló vokálok (Czutor Anett, Török Jázmin) a megfelelő helyen. A stúdiómunka profi (Cserny Bogi Kálmán), az egész felvétel lélegzik, minden apró finomság, minden hangszer tökéletesen jelen van a hangképben. Számomra Bíró Adám gitározása külön erőssége az anyagnak. Változatos játék és hangszínek, számos hatásos és ötletes díszítés, szóló, kiváló sound jellemzi végig. Mindenből annyi van jelen, amit a dal megkíván és amennyiből azonnal kiderül; feelinges, rutinos, tapasztalt, zenében, dalokban gondolkodó hangszeres.

Kevésbé vagyok szövegcentrikus zenehallgató, viszont az nagyon idegesít, ha magyarul, egyben rettenet prozódiával énekelnek (lásd: "Őrizzük móóósolyodat"). Itt szerencsére ez az oldal rendben van, prozódia OK, a szövegek is, ugyan nem váltják meg a világot, de ők nem is költők, hanem muzsikusok, annak viszont egytől-egyig kiválóak. A felvételre zenészbarátokat is meghívtak,Nagy Ádám, Tóth András, Sturmann Pál gitárosok játéka is hozzátesz az egyébként is színvonalas produkcióhoz.

Fentebb már írtam, hogy a srácok biztosan nagyon büszkék az eredményre, azt viszont nem tettem hozzá, ezért most itt a végén pótolom; mindezt okkal és joggal teszik.

Túrisas