Kiadó:
Epic Records

Honlapok:
www.ozzy.com
facebook.com/ozzyosbourne

Aki látta Ozzy legutóbbi, az új lemezt promotáló kétszámos fellépését (Rams Season Opener), annak Andrew Watt vállalhatatlan és rettenetes színpadi megjelenése mellett az is feltűnhetett, hogy a hivatalos videón Ozzy ugyan látszólag megfeszül, hogy jól teljesítsen, élő hangjából semmi nem hallatszik. Ami szól, az egyértelműen a stúdióban lett felvéve. Több felvételt is megnézve, ez nem az utólag kozmetikázott verzió volt, hanem a helyszínen is ez szólt, Ozzy meg sem próbált élőben énekelni. Igen, minden az irányba mutat, hogy Ozzy jelenleg nincs még abban az állapotban, hogy turnéra induljon az új lemezzel, pedig a realitásokat lazán negálva én már számolom vissza a napokat a budapesti koncertig.

Az "Ordinary Man" nekem év végi listás anyag volt, pedig erős prekoncepcióval éltem, jelesül a víz kivert a Post Malone-nal való közösködés hírétől és minden szóba jöhető gitárhős mellőzésétől. Ozzy mellett én évtizedekig a világ legjobb zenészeit és rockfazonjait szoktam meg, akik felbukkanásuk után örökre beírták nevüket a gitározás aranykönyvébe. Tehát nem mainstream bajszos rappereket. De még csak nem is buggyos selyempizsamában színpadra lépő gitárosokat. Igen, Watt ünnepelt producer és elismert gitáros, de Ozzy mellett ne idétlenkedjen így a színpadon! Nehezen tudnám a két utolsó anyag kapcsán a tehetségét és főleg a dalszerzői kvalitásait kétségbe vonni, de az egészen kiváló dalokkal kijött "Ordinary Man" gitársoundjának és szólóinak "igazságot" leginkább a "delete" gomb szolgáltatott volna, majd egy gyors sürgöny Zakknek, hogy: "Igyekezz, azonnal indulj a stúdióba, nem sikerült belenőni a zakó(d)ba! - Ölel, Andrew."

Azzal is tisztában vagyok persze, hogy ez mindössze a '80-as évek gitárhős korszakában szocializálódott gitárfanatikus-blogíró szubjektív véleménye, amit max. néhány tízezren gondolnak hasonlóan még így a világon, ezzel szemben még a tudatos zenehallgató rockerek milliói is azt fogják hallani, hogy az "Ordinary Man" gitársávjaival az égvilágon semmi baj nincs, vannak szólók és a ritmusgitár is zúz. Az, hogy ez most éppen divatos, kicsit kásás "stoner" hangzás és nem a klasszikus Rhoads/Lee/Wylde/Gus G. fémjelezte "old school" szóló- és ritmusjáték, az még a legtöbb Ozzy rajongónak sem probléma, fel sem tűnik, hiszen, ahogy mondtam, már az előző lemezen is kimagaslóan jó dalok sorjáznak, ez pedig még nekem az iszapszemű bloggernek is a legfontosabb  szempont.

De a lényeg, hogy a "sürgöny", sőt sürgönyök most ki lettek küldve és egy embert kivéve célba is értek. Mondanám, hogy a meghívókkal ezúttal még át is estünk a ló túloldalára, csakhogy ezen a területen nincs a lónak túloldala. "More is more", ahogy Yngwie mondja. És tényleg rendkívül fájlalom, hogy Jimmy Page nem reagált a megkeresésre. Akármennyire is szeretnénk optimistán a jövőbe tekinteni, a lemezen szereplő gitárosok zömének (Iommi, Jeff Beck, Clapton) nincs már sok aktív éve hátra, Page pedig ebben a családban nem távoli rokon, hanem közeli családtag. Nem sok olyan lemez fog már kijönni, ahol ekkora (stílusteremtő) ikonok jutalomjátéka lesz - egy szintén búcsúzó legenda mellett - hallható. Page nem akart élni a lehetőséggel, kicsit talán meglopva és megrövidítve bennünket. A dolog azért is fájó, mert utalva a fentebb írtakra, maga Ozzy (értsd: Sharon) sem azért trombitálta össze ezúttal a zenészbarátokat, mert utólag Andrew Watt stoner gitárhangzása már zavarta volna a fülét, hanem, mert érzi, hogy itt az idő, amikor lassan valamennyiüknek el kell búcsúzniuk a színpadtól, a stúdiótól, az élettől...

Párhuzamosan hallgatom a két utolsó lemezt, de nem tudom eldönteni, hogy dalok tekintetében melyik az erősebb, abban viszont biztos vagyok, hogy mindkettő nagyságrendekkel jobb, frissebb, mint a "Black Rain" vagy a "Scream". A legfontosabb faktor, a jó dal ezeken ugyanis ritka vendég, fásult, profi rutinmunkák voltak, számottevő izgalom nélkül. Ami a "P9" javára billenti a mérleg nyelvét, az eddig leírtak alapján talán egyértelmű.

Mindenkit jólesik hallani, némelyikük hazai pályán (Iommi), némelyikük esetében talán idegen terepen (Eric Clapton), de Jeff Beck és Zakk Wylde jelenléte tényleg igazi jutalomjáték. Utóbbi a lelkét kiteszi a "Nothing Feels Right"-ban , sőt úgy érzem, élete egyik legjobb szólóját játssza itt, megköszönve talán Ozzynak, hogy Randy után őt is szinte fiaként szerette. Most az a valószínűbb, hogy ez lesz az utolsó közös munkájuk, tehát helye és ideje volt mindennek, de ezt Zakk is pontosan tudja. A még aktív élő legendák új megjelenéseit követő kritikákban szinte mindig, visszatérően azt olvassuk, hogy a klasszikusokhoz nem lehet, nem szabad őket mérni, önmagához képest kell a színvonalat és minőséget nézni és értékelni. Ezzel szemben én itt lazán megkockáztatom két év távlatából, hogy az "Ordinary Man" lemez Elton Johnnal énekelt címadója és az "Under The Graveyard" már simán Ozzy klasszikus, semmivel sem lemaradva pl. a "Killer Of Giants" nagyságától.

Az új lemez kapcsán hagynám még kicsit ülepedni a dolgot, de a címadó mellett is óriási nóták sorakoznak, nagy slágerpotenciállal. Az "Immortal" nekem kicsit ugyan töltelék, talán az egyetlen nóta, amely totál nyom nélkül elment mellettem a maga kiherélt gitárhangzásával, de utána megérkezik Zakk, és egyszeriben helyére kerülnek a dolgok (Parasite). A "No Escape From Now" klasszikus Black Sabbath, naná, hogy Iommi a vendég! Ha negyven évvel ezelőtt írják, ma klasszikusként emlegetjük. Jön Clapton és kicsit ugyan furán hat Ozzy éneke a puhán simogató stratóval, főleg Iommi után, de a dallal nincs baj; hangulatos, szerethető. Marad a lírai megközelítés (A Thousand Shades) vonósokkal, amire Jeff Beck teszi fel a koronát, de milyet!!! Nem szeretem dalonként kivesézni a lemezeket, ezért ezt a vonalat ezennel el is engedem, Minden dalnak karaktere van. Egyetlen hiányérzetem a slágeres "Dead And Gone" elmaradt gitárszólója. Mit nem adtam volna azért, ha ide Page érkezik meg a Gibsonjával! Ezen tényleg nehezen teszem túl magam, na! 

A főszereplő ezúttal társszerzőként van feltüntetve több dalban is, de valójában nem tudhatjuk, hogy ebből mennyi Sharon diktátuma a producer felé és ténylegesen mennyit tett hozzá Ozzy a végeredményhez. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a kiváló énektémákba mennyire kellett belenyúlni a stúdióban. Illetve azt tudjuk, vélhetően nagyon, hiszen Ozzy még fénykorában sem tudott talán így énekelni. Mindegy, ez most (már) nem is érdekes, Betegségével harcolva, óriási akaraterővel van még mindig jelen a színtéren, ráadásul egy tényleg nagyszerű lemez promócióját végzi éppen a maga szerethető esetlenségével, majd rövidesen turnéra is indul (?). Semmi más nem számít.

Túrisas