Kiadó:
Dark Horse Records/BMG

Honlapok:
www.billyidol.net
facebook.com/BillyIdol

Billy Idolról legutóbb az utolsó nagylemeze (Queens Of The Underground) kapcsán esett szó még 2014-ben. Azóta a hidrogénezett hajú, öreg pop-rocker átállt az EP formátumra. A tavalyi "The Roadside" című középlemezről nem írtunk, de alighanem jól is tettük, hiszen egyrészt egy éven belül itt a folytatás – nem is értem, miért nem lehetett a két EP-t együtt, LP formátumban megjelentetni –, másrészt a betegség miatt megcsúszott "The Roadside" turné épp a napokban érte el hazánkat. Erről később.

Az éltes korú soft punk előadóval elég felemás a viszonyom, hiszen gyermekkorom meghatározó figurája volt (erről az ucsó nagylemez apropóján meg is emlékeztem), ugyanakkor a "Rebell Yell" (1983) albumán kívül egyetlen produktumáért sem tudtam maradéktalanul lelkesedni. Bevallom, hogy a háttérben meghúzódó, de létfontosságú Steve Stevenst mindig többre becsültem a Bálványnál, aki a "Cyberpunk"-féle (1993) elhajlásával hosszú időre kivonta magát az érdeklődési körömből. Utólag a "Devil’s Playground" (2005) már tetszik, Steve Stevens visszatérése és a szálkásabb punk rock hangzás szép lassan lebontották bennem az ellenállást.

A "The Cage" – rövidsége ellenére – szerintem az egyik legélvezetesebb anyag, amit mostanában hallottam tőle. A címadó konkrétan egy orbitális hard rock sláger, de még a funky-diszkós "Miss Nobody" is rendkívül hangulatos – ha nem is tipikus Idol nóta. Persze megszokhattuk tőle, hogy gyakran és merészen kikacsingat más stílusok felé. Meg sem lepődtem, hogy az előző EP nevét viselő, egyébként is "best off" jellegű koncerten a négyszámos új középlemezről kettőt is eljátszottak. A címadó mellett előkerült a "Running From The Ghost" is, amiben viszont el kell ismerjem, hervasztóan gyönge teljesítményt nyújtott Billy. Egyébként sem volt jó formában (jó, előadóként soha nem a nagy hangjáról volt ismert), de ebben a számban bántóan hamisan énekelt.

Ennek ellenére, valamint a szakadó esőtől eltekintve nekem nagyon bejött a koncert. (Nem tudom, kinek volt az abszurd ötlete szeptember 25-én szabadtérre szervezni a hangversenyt.) Akárhogy is, ennyire rottyra pakolva még nem láttam a Budapest Parkot, a tömeg a hátsó étkezde-traktusig nyúlt, konkrétan a KFC-ig nyújtózott. A nagy sörözés közepette kicsit későn kapcsoltunk, s amikor Billy megjelent a színpadon már a küzdőtér közepéig sem volt esélyünk átverekedni magunkat. Szerencsére volt egy csomó kivetítő, s a hangzás sem volt gáz – ha nekem onnan hátulról kicsit halknak is tűnt. A fényképeim minősége is azért olyan, amilyen, mert gyakorlatilag a kivetítőről készültek, a színpad túl messzire volt, de a keverőpult és a kameraállványok is kitakarták a látványt.

Több rocker cimborám is arra való hivatkozással utasította el, hogy csatlakozzon hozzánk a koncerten, hogy: Billy Idol zenéje olyan nyálas szalon pop. Hát mindenkit biztosítok róla – és ebben mindig is biztos voltam –, hogy élőben erről szó sincs. Ez bizony kimondottan dögös (hard)rock koncert volt, akadt olyan szám, amelyikben – miután a billentyűs is gitárt ragadott – hárman nyűtték a húrokat. Steve Stevens Vince Neil "Exposed" című (nem mellesleg hibátlan) lemeze (1993) óta nagy kedvenc; akármilyen furcsán is hangzik, én sokkal kíváncsibb voltam rá, mint a 67 éves, erősen elhasználódott énekesre, aki soha nem volt igazi hang-akrobata. Külön örültem az akusztikus gitáron játszott, teljesen váratlan Led Zeppelin meddleynek, sőt, valójában minden egyes gitárszólónak – amiből valljuk meg őszintén, nincs túl sok a stúdiófölvételeken. Elismerem, hogy Stevens leginkább egy korosodó brooklyni, parókás nagymamára hasonlít, vagy még inkább Buga Jakabra (aki, mint tudjuk, nem szép ember, de legalább gavallér). Esztétikus látvány vagy nem (hát: nem annyira), mocskos jó húrnyűvő!

Régi restanciám volt ez a Billy Idol koncert, ezt is sikerült kipipálnom. Jólesett látni a tömeget, a koncert utáni "spontán" rock diszkó látványos népszerűsége is megvigasztalt: a rockzene közel sem halott!

Tartuffe