Tulajdonképpen kicsit határeset ez az album, merthogy azért bőven megvan a maga kultusza. Annyira tehát messze nincs elfeledve, mint Kotta kolléga halandó számára szinte megközelíthetetlen rétegek alól feltárt "rovat-leletei", amelyekre magam sem győzök sokszor rácsodálkozni. El is bizonytalanodtam, félve kezdtem az íráshoz, hogy befér-e egyáltalán ide, hiszen a mindig kiváló "Shock!" is leközölt egy remek ismertetőt a lemezről a "Klasszikushock" sorozatban. Egy klasszikust pedig ritkán szokás az "elfeledett" jelzővel illetni, szinte egymást kizáró fogalmak.

Félnivalóm itt azonban csak a mindig szigorú ítész, Tartuffe-től van, ha hülyeséget írok, azonnal kapok a fejemre, így már azon voltam, hogy Szent Pál gyakorlatát követve jóváhagyatom a "tanítást": "…s megbeszéltem velük, a tekintélyesekkel külön is az evangéliumot, amelyet a pogányok közt hirdetek, hogy hiába ne fáradozzam vagy az addigi fáradozásom is hiábavaló legyen." (Gal 2.2)

Mielőtt azonban ez megtörtént volna (amúgy meg valójában soha nem történt volna meg…), rákerestem, hogy említettük-e már itt a lemezt és nagyon megörültem a következő mondatának, amelytől egyszerre zöldre váltott a szemafor. "Nem is beszélve a méltatlanul keveset emlegetett első Vince Neil szólóalbumról (Exposed, 1993), ahol Steve Stevens a mai fiatalokat megszégyenítő döggel tekerte ki a gitárja nyakát!” 

A nehezebb kérdést tehát, hogy "elfeledett" lenne, azt hiszem kellőképpen körbejártuk, Tartuffe tömör kinyilatkoztatásával a kérdést egyszersmind megválaszolva, arról pedig, hogy mesterremek-e, értelmes ember nem nyit vitát, hacsak nem akar magából egy zenei diskurzusban visszavonhatatlanul bohócot csinálni. Tényközlés következik: ez a lemez szinte minden pillanatában mesteri. Jól megírt dalok, bivaly megszólalás és igen…, Tartuffe meglátása a gitárjátékról természetesen helytálló. Árnyalni még azonban lehet a megállapítását. Steve Stevens (Billy Idol) valami egészen elképesztő, egyszerre hagyományőrző és újszerű gitárjátékkal, hangzással szolgálta ki a Mötley Crüe-ből éppen kiszállt főhőst. A '80-as évek legvégére szinte mindent elmondtak, minden fejezetet készre írtak a gitárhősök, mégsem tűnik csupán hibátlanul felmondott leckének az "Exposed" gitárjátéka. Egyéniség és frissesség jellemzi az anyagot, a maguk mögött hagyott forradalmi évtized hangszeres értékeit átmentve és megőrizve. Ez persze annak fényében különösen érdekes, hogy '93-ra globálisan éppen ezek az értékek mentek a kukába, úgy ahogy voltak, mindenestől. Egyértelműen ez a magyarázata annak is, hogy miért nem emlegetjük ezt a lemezt minden idők legjelentősebb rocklemezei között. Hiba lenne azonban, ha csupán a gitárjáték miatt tartanánk az anyagot mesterremeknek. Vince és Stevens mellett még Phil Soussan (Ozzy, Lukather, stb), Jack Blades (Night Ranger), Tommy Show (Styx) írták a dalokat, tehát a dalok önmagukban is nagyszerűek. A zenekar: Vik Fox – dob, Robbie Crane – basszus, Dave Marshall – ritmusgitár egyaránt felnőnek a feladathoz, de a két főszereplő dominanciája aligha megkérdőjelezhető. Vince Neil hangja, dallamai is teljesen rendben vannak, bár nekem soha nem is volt komoly bajom vele.

Ahogy azt fentebb írtuk, a '90-es évek elejére a zeneipari apokalipszis mindent legyalult, zárójelbe tett, leginkább azt, amit ezen a lemezen a hosszú és kényszerű Csipkerózsika álom előtt még utoljára teljes pompájában látunk és hallunk. Röpködő hajakat, kidolgozott meztelen felsőtesteket, laza, igazi amerikai szórakoztatást, hihetetlen zenei felkészültséggel.

 Túrisas