Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.thepentagram.net
facebook.com/thepentagram

A török Pentagram (korábbi nevén Mezarkabul) a szűkebb baráti körömben kultikus zenekar, az "Anatolia" és a "Bir" című lemezüket, ha nem is instant klasszikusokként, de nagy kedvencekként tartjuk számon. Éppen azért, amit Garael kolléga is leírt az "MMXII" kapcsán, tudniillik, hogy nem a Myrath találta fel az orientális metalt, de még csak nem is az Orphaned Land vagy Emir Hot keverte először a rockot a balkán-arab (izraeli) folk muzsikával. (Mellékzönge, de nem értem/tudom, miért nem a Mezarkabul nevet használják inkább, akkor nem kellene minden ismertetőben leírni, hogy ez Pentagram nem az a Pentagram.)

A 2017-es "Akustik" albumra a banda összes addigi énekese meghívást kapott, aztán valahogy így maradtak, és ebben a nyolc fős felállásban készítették el ezt a korongot (pontosabban kilencen, egy vendég-zenész is közreműködik). Elsőre meglehetősnek csapongónak találtam az anyagot, mintha valamiféle antológia lenne, mondjuk válogatás a csapat eddig ki nem adott szerzeményeiből, azok keletkezési dátumára való tekintet nélkül. Merthogy minden korszakuk megvillan itt egy kicsit. Aztán a fentieket olvasva összeállt a kép: valóban amolyan pálya-összefoglaló alkotás ez, hiszen a különböző karakterű vokalisták más és más jellegű nótákat kaptak, inspiráltak.

Nagyjából három részre osztható az anyag. Az első három nóta középtempós, ezek hullámzóan-hömpölygően levitálnak, úgy Conception módra, enyhe progresszivitással és erősebb közel-keleti folk hatásokkal a dallamvilágukban. Zseniális, mintha a melankolikusabb Queensryche találkozna a Myrath világával. A "Revenant"-tól a "Damn the War"-ig tartó négyszámos blokk a szögelősebb korai korszakukat idézi meg; olyasmi leginkább, mint a Therion volt, amikor még jó volt. Az utolsó három szám aztán végleg teljesen eklektikus: van itt egy instrumentális, ami valamelyik Satrianin is feltűnhetett volna, az "Ödenmez" pedig leginkább valami unplugged cuccon, bár elektromos hangszerek is vannak benne.

A műsort a "Seek & Destroy" átiratával zárják. Namármost, lehet azt mondani, hogy tökéletesen felesleges ezt a számot feldolgozni, ismeri mindenki, nem is akkora durranás, de hát végül is a thrash felől érkeztek, valószínűleg elnyomták párszor annak idején a próbákon és a korai koncerteken. Jól is tolják, nekem jólesett hallgatni, valahogy illik ide a végére. Ebből is úgy tűnik, hogy amolyan pályafutás összegző és lezáró alkotás-féle ez; kíváncsi vagyok, hogy csak én érzem így, vagy valóban ők is annak szánták.

Személy szerint jobban örültem volna, ha az első néhány dal stílusában íródik az egész, de azt kell mondjam, így is kerek lett a "Makina Elektrika", és természetesen ajánlom is mindenkinek, aki szereti a folkos kemény muzsikákat. Főleg, ha annak a kifinomultabb, intelligensebb változatát preferálja, nem a harsány vonalat. Ők biztosan értékelik majd a nem szokványos ritmus-képleteket (az elején vannak ilyenek inkább) és az itt-ott finoman, ízlésesen adagolt népzenei dallamokat.

Kotta