Ellefson-Soto: Vacation In The Underworld (2022)
Kiadó:
RatPak Records
Honlap:
www.davidellefson.com
Ellefson kiválása a Megadethből már a digitális kor (talán tipikus?) groteszk eredménye, aminek megítélése minden bizonnyal megosztja az embereket. Saját – és ismétlem, saját – véleményem szerint a csapatból történő kipenderítés nem éppen a kerekasztal lovagjainak etikai kódexe szerinti, ugyanúgy felrúgja a lojalitás, mint a több évtizedes barátság eszméjét, előtérbe hozván a rajongók elpártolásától való félelemet, egy olyan képmutató erkölcsiséget emelvén a magasba, ami némileg furcsa egy Megadeth nevet viselő zenekartól, és egy – a saját könyve szerint – az élete szinte minden részében addiktív zenekari vezetőtől.
Az idő majd persze eldönti, hogy lesz-e reunion: a metal birodalmában láttunk már ennél nagyobb harag utáni összeborulást is, és itt a James Bond filmeknél is erősebben jelen van a "soha ne mondd, hogy soha" klasszikus idézet. (Mindenesetre frivol egy olyan zenei stílusban erkölcscsőszt játszani, ami már megszületése kezdetén is zászlajára tűzte a "tedd, amit akarsz" jelmondatot, természetesen a józan ész határain belül.)
Ellefson – ahogy látszik – nem lett páriának kikiáltva, Jeff Scott Sotoval történő kollaborációja az elfogadás elegáns kinyilvánítása, ráadásul egy olyan énekestől, akinek megítélése szinte egyöntetűen pozitív, stílusokat, műfajokat áthidalóan. Soto utóbbi években megjelent "mérges", keményebb hangvételű power albumai igencsak bejöttek, főleg annak fényében, hogy legutóbbi, "Complicated" lemeze címe ellenére olyan langyossággal folyt el mellettem, ami egy újszülött baba fürdetésére is alkalmas lett volna. Az együttműködést olvasva aztán már előre dörzsöltem a tenyerem, mert Ellefson társaként nem gondoltam volna, hogy az énekes semmitmondó AOR produkcióval áll elő. A beharangozókat olvasva aztán kicsit megkavarodtam, mert a nyilatkozatok David Coverdale-t és Jimmy Page-et, Tommy Shawt & Jack Bladeset, Michael Sweetet & George Lynchet hozták példának – bármennyire is sikeres párosok az említettek, nem éppen a szigorúbb stílusokban tevékenykedtek és hoztak létre korszakalkotó albumokat.
Számomra a gitáros neve sem mondott sokat, bár az Arthemis, amiben Andy Martongelli is sokat játszott, "We Fight" című lemezével igencsak belopta magát a szívembe, de az album stílusa szintén messze áll a legendás párosok munkásságától. Szerencsére a találgatásoknak könnyű útját állni – elég csak meghallgatni a lemezt, hogy döntőbíróként igazat adjunk a nyilatkozatoknak, vagy legyintsünk egyet, hogy a marketing osztályon megint kutyaütők végezték a munkájukat. Ezen túl már a kezdő szerzemény zakatoló, modern power dübörgése, pulzáló folyama biztosított arról, hogy a példaképek hatása legfeljebb az együttműködésük módszerére hasonlít és nem kiadott műveikre.
De mégis mi az, ami tetszik az egészben, és mi az, amit én kissé furcsának találok? A basszus és a gitáros munka természetesen elsőrangú, a riffek úgy hasítanak át a hallgató agyán, mint egy odatévedt acélmagvas töltény – ebben hát nincs hiba. A verzék üteme, felépítése szintén magával ragadó, ám egy idő után kissé monotonná válik, és Soto nem képes a verzékhez felnőni képes refréneket alkotni, sokszor csak elkiabálja, darálja a sorokat, valahogy úgy érzem, hogy a dallamok nem lettek teljesen kidolgozva, és ha a zenészek Iommit és Hughest hozták fel példának, akkor még néhányszor meg kellett volna hallgatniuk Glenn részeit a dalokban, amik úgy lettek Krupp-acél keménységűek, hogy a refrének akár egy hard-rock albumon is elfértek volna. Ráadásul Jeff gyakran rekeszt, ami nem tesz jót a hangzásnak, mint azt már korábban leírtam, énekesünk hangja észrevehető kopásban van, bár az is lehet, hogy én tévedek, és az erőltetett rekedtség a koncepció része.
Mégsem tudom egyértelműen elutasítani az albumot, mert a lemez első felét sikerült jóra hallgatnom, második felére pedig megjönnek a dallamok is – úgy, ahogy a "The Reason"-ben is már ott bujkáltak, és minden sínre kerül. Azok azonban, akik el tudják fogadni a kezdeti kissé sika-mika dallamszerkesztési metódust, remekül szórakozhatnak, hiszen a hangszeres munka kiváló, Ellefson mellett Martongelli 12 ujjal bűvöli hangszerét – bár én azt jobban szeretem, ha a gitáros megfogható dallamokat is játszik a hangszerén és nem csak a világ összes formagyakorlatát mutatja be "nem középiskolás fokon", Ellefson bőgője pedig röfög, mint a vaddisznó – jóllehet mondjuk Michael Lepond játék-felfogása nekem szimpatikusabb – de ez már legyen az én bajom.
Hangszeresek előnyben, de akinek tetszett mondjuk Dee Snider legutóbbi szólóalbuma, az most is bátran tegyen egy próbát, garantálom, hogy nem lesz tömeghalál a vége.
Garael