Kiadó:
Warner

Honlapok:
www.muse.mu
facebook.com/muse

A Muse dühös, és ez jó! A frusztráció általában jót tesz a művészetnek, a rockzenének pedig különösen. Legalábbis erre (ti. hogy a fiúk felb@szták az agyukat) lehet következtetni: ha már ezek a finom angol úriemberek is "We Are Fucking Fucked" címmel írnak számot, akkor tényleg betelt náluk a pohár. És igen, úgy látszik, kell ez a harag, mert a "Népakarat" némi gyengélkedés után, amely az utóbbi lemezeiket jellemezte, újra combos lett.

Ezzel persze óvatlanul meg is nyitottam azt a kérdést, hogy rockzenét játszik-e egyáltalán a devoni trió, vagy sem. A "Black Holes and Revelations" vette el a szüzességemet anno, a mai napig nagyon csipázom azt az albumot, én – a mindenféle egyéb hatások ellenére – rocknak tartom, sőt egyenesen progresszív rocknak. Ráadásul a progresszív eredeti, szó szerinti (előremutató) értelmében. Úgy érzem, mára a Muse digitálisabb, binárisabb lett valamelyest, azaz egy hangyafasznyival kevésbé organikusan keverednek náluk ezek a különböző hatások, de erről majd picit később.

Visszaolvasva úgy tűnik, a legutóbbi kritikámban (ITT) túlságosan kemény voltam velük, mert egyrészt igaz ugyan, hogy a Queen, a U2 és a nyolcvanas évek popzenéjének keverése feketelyuk-effektusnak oké (szippantsunk mindent magunkba), de a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető revelációnak (hogy stílusosak maradjunk), ugyanakkor a recept és az összetevők is adottak, tessék utánuk csinálni! Valahogy mégsem sikerül senkinek még csak közel azonos színvonalon sem prezentálnia ezt a fogást, azaz valamit mégiscsak nagyon tudnak. Ha más nem, erre bizonyíték lehet az is, hogy nálunk is rendszeresen megemlítésre kerülnek, igaz, leginkább negatív kontextusban, ti. Tartuffe nagyjából kéthavonta emlegeti föl valamelyik kedvence kapcsán, hogy skandalum, már ezek is elmjúzosodtak. A vélemény előjele jelen esetben azonban másodlagos: maga a tény a fontos, hogy hallhatóan komoly hatásuk van a kortárs könnyűzenére. Még a heavy metalra is, nem ám a többi, tulajdonképpen – trendek, népszerűség szempontjából – fontosabb stílusra.

Ahogy utaltam rá, volt némi visszaesés a "Black Holes…" után, egyre nagyobb teret nyert az elektronika, volt némi kísérletezés is (koncepciós, rock/pop-operás irányba), de az ilyenfajta útkeresés valahol természetes egy zenei áttörés után, amikor egyszer csak hatalmas stadionokban és arénákban találod magadat. Ez a cucc is tartalmaz bőven nyálat és már-már vállalhatatlan, a '80-as években is cikinek számító szinti-popot (drum 'n' bass alapokra), de amikor már éppen besokallnál a túlzásba vitt "Stranger Things" fílingtől, zúznak egy akkorát, mint ide Lacháza. A kísérletezés tehát most is megvan, nem csodálkoznék, ha a "Won't Stand Down"-t és "Kill or Be Killed"-et a Korn vagy a Slipknot ihlette volna. Van tehát itt ez is, az is (mint az életben általában), ahogy említettem, kicsit talán binárisabban (egyik szám ilyen, a másik olyan), mint a régi szép időkben, amikor ezek még szervesebben kapcsolódtak össze egy-egy nótán belül.

Akárhogy is, nekem baromira bejön, hogy amolyan modern Queenként olyan természetességgel járkálnak a stílusok között, mint fél Nyugat-Magyarország Ausztriába és vissza napi rendszerességgel (melózni, naná), miközben azért van egy markáns, összetéveszthetetlen stílusuk alanyi jogon. Ebben a tekintetben olyan, általam igencsak tisztelt előadók nyomában is járnak, mint Sting, Peter Gabriel, vagy éppen a Rush, ahol csak egyetlen fix pont állandó: a minőség. Tetszik az is, hogy csak azért sem dobják le a rockot magukról, pedig a nélkül valószínűleg még sikeresebbek lehetnének. Jó, ebbe a harag is belejátszhat, mert nehéz lenne dühtől eltorzult arccal csépelni a szintit…, vagyis lehet, de attól az még pajkosan csilingel. Szóval kell egy kis metal ahhoz, hogy kiírd magadból a Covidot, a háborút, az eszement kultúrharcot, a közelgő klíma- és energiaválságot, meg a többi sz@rt, amitől nemigen lehet manapság elbarikádozni magunkat. Ők megtették.

Kotta