Kiadó:
King Records

Honlap:
royalhunt.com

A legutóbbi, koncept albumnak készült Royal Hunt album, a "Dystopia" igencsak ámulatba ejtett a saját keretei közti, először tapasztalt új elemek miatt: doom riff, dubstep, francia újhullámos filmzene – és hát a folytatás első hangjai is ugyanennyire megleptek, hiszen D. C. Cooper megszokott, bársonyos orgánuma helyett egy, szép szóval is inkább kellemetlenül erőltetett rekesztéssel megszólaló hang kezdte tolmácsolni a "Fahrenheit 451" című regény zenei lenyomatának második részét.

Mi történt? – kérdeztem magamban, mert sehol nem olvastam, hogy Andersen új énekessel vágott volna neki a folytatásnak, aki ráadásul jóval szerényebb képességekkel rendelkezik, mint méltán elismert elődje, aztán egy kis utánolvasás után keserűen kellett belátnom, hogy az eltelt két év alatt Cooper hangja hallható mértékben kopott meg – és ez még nem volt az utolsó a seggbe rugós tények sorában, ugyanis a vendégénekesnek meghívott, csodás Mats Levén is szörnyű formát mutat: mintha a Covid mindkettőjüket elkapta volna, és poszt-tüneteket produkálva rombolta volna le azt a színvonalat, amelyet a két tehetség mindig hozni szokott. (A lemezen szerepel a Royal Hunt valamennyi volt énekese egy-egy duett erejéig, de ez pusztán érdekesség, sokat nem tesz hozzá a hallottakhoz.)

Andersen is visszalépett egyet, és zenei ötletei újra azt a komfortzónát járják be, amit már megszokhattunk – talán az instrumentális betétek mennyisége az, amivel eltér kissé jelen album az ezt megelőzőektől, de a lényeg maradt a régi: egy újabb remek, de nem klasszikus album született meg a dán billentyű-varázsló muzikális műhelyében.

Ami talán mégis unikum az albumon: megszületett a csapat történetének leghosszabb szerzeménye, ami szerencsére nem fullad unalomba, és nem felesleges töltelék-részek halmazával csépeli a lejátszási időt: aki egyetlen számmal szeretné megismerni a bandát, az most megelégedhet, hiszen a 14 percen túlnyúló dalfolyam tartalmazza mindazt, amiért a csapatot szerethetjük.

Andresen formája az énekesekkel szemben nem változott, a megkomponált dalok szinte már első hallásra is kellemes érzéseket biztosítanak a hallgatónak – a szöveg nyomasztó jellegének ellenére is –, de mégsem mondanám a szerzeményeket egyszerűnek vagy könnyen beláthatónak, izé, behallhatónak. Az album ráadásul végig egységes képet mutat, és pusztán csak az említett "Scream of Anger" tűnik ki hosszával, instrumentális felvezetésével és többtételes összetételével.

Sajnos a hangzás a szokásos, de talán nem annyira ótvar, mint lenni szokott, ám messzire van még attól a bombasztikus megszólalástól, amit a stílus és a megszólaló dalok megérdemelnének. Aki jól ismeri a Royal Hunt munkásságát, tudhatja, hogy a lemezek nem a virtuóz gitárszólók kincsestárai, a billentyűk azonban néha könnyfakasztó érzelmességgel tolmácsolják a zenei mondanivalót. Andersen pedig ebben nem tud tévedni, az enyhe progresszivitás alatt olyan romantikus dallamok bontakoznak ki, melyektől Darth Vader is könnyekben törne ki, ráadásul ezekben nincs ismétlődés, a szerző fantáziája meseíró névrokonáéval vetekszik.

A "Dystopia Part II" tehát kettős jellegénél fogva vonul be a Royal Hunt történelmébe: egyszerre kellemes és megfelelően összetett darab, ugyanakkor a megvalósítás mind az énekben, mind a hangzásban okot adhat a bosszankodásra.

Garael