Kiadó:
Mascot

Honlap:
joelynnturner.com

Zúzzunk, mondta Hulk. Zúzzunk, mondta Joe Lynn Turner. És lőn. Most persze meghökkenhet a kedves olvasó, hogy a széplelkű énekes haját, izé, parókáját vesztve ugrott be a tombolásba, ráadásul ilyen életkorban, de hát…Emlékszik valaki, hogy a széplelkűnek nem mondható Alice Cooper is megpróbálkozott egyszer keményebb vizekre evezni – használjon Calgont –, ami azonban csak az olyan elvetélt ízlésű hallgatóknak jött be, mint én vagyok. A "Brutal Planet" azóta is a kedvenc Alice lemezem, ahol hősünk a modern groove-ok, és indusztriális riffek között szórta el kesernyés humorbombáit. Az említett mű azonban sajnos bukta lett, és csupán annyit segített Cooper karrierjén, hogy újra visszatérhetett jól bevált, megszokott, hetvenes évekbeli hard rock hangzásához.

De most inkább térjünk vissza Turnerre, aki elképesztő életműve ellenére is tudott újdonsággal szolgálni, és bátran rátért egy olyan útra, ahová a csikóviháncos fiatalok szoktak: földig hangolt gitárok, dohogó riffek, egy világbajnoki bokszmérkőzés bevonuló zenéjéhez illő hangulat – minden megvan ahhoz, hogy elhűlve hallgassuk az énekestől tényleg szokatlan hangzásvilágot. Persze azért nem kell annyira megijedni, Turner még ilyen körülmények között is képes olyan dallamokat varázsolni, melyek a fémes köntös ellenére is örök érvényűek, és gyökereik a művész megszokott hangzásképéhez vezethetők vissza.

Mindez persze nem egyedül Turner vállát nyomja: Peter Tägtgren nevét minden bizonnyal ismerik a death metal szerelmesei  - én csak az internet tudásbázisa által -, de elismerem, remek munkát végzett, csakúgy, mint a metalos szólókért felelős, Love Magnusson, a Dynazty gitárosa, aki képes azokra a tekerős, őrült futamokra, melyektől könnybe lábad a hangszerfanatikusok mindkét szeme.

A próbálkozás persze nem volt kockázatmentes: a képviselt két hangzás-vonal akár úgy elszállhatott volna egymás mellett, mint Putyin felett a békegalamb, és vagy a keményebb stílusok hívei, vagy az ortodox Turner kedvelők érezhették volna úgy, hogy kakiba léptek, esetleg egy olyan szimbiózisnak a fültanúi, melyeknél a szórakoztatási faktor legfeljebb az alkotó elemek burleszkes tortadobálózását idézi, keménykalap és másfélszeres lejátszási sebesség nélkül.

Ez azonban nem történt meg: az acsarkodó instrumentális és a Rainbow, a Dio-szponzorálta Black Sabbath valamint a szinte végtelennek tűnő pálya egyéb megszokott fordulatainak elemei úgy fonódnak egymásba, hogy az ember hirtelen nem tudja, a fejét verje a falba a feltámadó agressziótól, vagy békedal-ihlette hangulatban énekelje az epikus, JLT megszokott világából kinövő dallamokat.

Hősünk – bár az albumon Magnusson is legalább annyit tesz a kialakult színvonalhoz, mint Turner -, hangján azért érezni az elmúlt hét évtizedet, de a reszelőssé formálódó korábbi, érzelmes, fátyolos, mégis erőteljes tónus átalakulása még tenni is tud az album "személyiségéhez", és ha most megijedtél, nyugodj meg, a változás csupán annyi, amennyit még a legkőszívűbb kritikus is tolerálni tud!

A bátorságon kívül, amit Joe tanúsít ezzel az újabb úttal, mégis azt értékelem legjobban, hogy a dalok ugyanannyira élvezetesek a keményebb, mint a lágyabb stílusok képviselői számára – legalábbis én így vagyok vele – és az egyetlen lassú dalt kivéve, ami furcsamód közepesnek bizonyult a lírák nagymesterétől, igazából nincsen töltelék: a lemez dalai páncélvonatként töfögve, robogva, zakatolva hajtanak át a hallgatón, hogy véres massza helyett elégedetten bólogató rajongó intsen viszlátot a távolodó lokomotívnak.

Alice Cooper után az önmagát felvállaló Turner is megpróbálta a power/modern metal riff és groove alapjaira ráültetni saját, hard rockból táplálkozó dallamvilágát, olyan hibridet eredményezve, ami a régi rajongókon kívül meg tudja szólítani a fiatalabbakat is, már, ha az előadó egy letűnőben lévő korszakot idéző neve mond valamit a hallgatói ifjúságnak.

Garael