Kiadó:
H-Music

Honlap:
www.rudanjoe.hu

Rudán Joe számomra az egyik legszimpatikusabb alakja a magyar rock/metal zenei életnek, jóllehet, élőben csak egyszer találkoztam vele, és az a pár szó, amit váltottunk, igazán nem jogosít fel arra, hogy sommás ítéletet hozzak személyiségét illetően. A vele készült riportok ugyanakkor már teljesebb képet adnak, még akkor is, ha az internet korában nagyon is jól tudjuk: az írott szöveg "hivatalos" jellege megszűnt, és a mögötte lévő igazságtartalom talán soha nem is létezett. Szerencsére Kotta barátom – akinek véleményére mindig adok – sokkal közelebbi kapcsolatba került vele, mint az egyszeri rajongó, kettejük viszonyát bátran merem barátinak nevezni, így aztán a kollégámtól származó sztorik már feljogosíthatnak arra, hogy képzeletbeli személyiségrajzom mögött ott lássam a hús-vér embert.

Ugyanakkor azt még ellenségei sem tagadhatják, mennyi mindent tett hozzá ahhoz, hogy undergroundba bújó szeretett stílusunk ne süllyedjen teljesen a feledés vagy érdektelenség homályába: nézz utána személyes honlapján, több mint nyolcvan (!) CD-n, DVD-n, online kiadványon szerepelt, a klasszikus rocktól a heavy metalig bezáró műfaji kavalkádban – mindezt olyan színvonalon, ami tőlünk nyugatabbra valószínűleg sztárrá avatta volna, és itt nem a pillanatember celebekre használt, elkoptatott státuszra gondolok, hanem olyan, tettekkel kivívott pozícióra, ami megköveteli a tiszteletet. Ennek fényében nehéz objektív kritikát írnom, hiszen a személyes benyomások óhatatlanul torzítják az értékelés megkívánandó semlegességét, még szerencse, hogy visszatekintve az említett színvonalra – amit szinte senki sem cáfolt – bátran meríthetek a dicsérő jelzőkből, biztos vagyok benne, hogy a hallgatók nagy többsége egyet fog velem érteni.

A 2017-ben rögzített szólóalbuma kiadása pillanatától nagy kedvencem, a "Feketén fehéren" tulajdonképpen annak egyenes folytatása, talán csak a hangvétel lett egy kicsit dühösebb, odamondósabb, nyíltan felvállalva ezt vagy azt a politikai nézetet: ha kell, jelen társadalmunk nyilvánvaló hibái, ha kell, az európai politikai élet vagy a migráns áradat kapja meg a magáét, középpontba az egyéni és a kollektív szabadságot állítva. Bevallom, nem minden dal szövegének értékviszonyulásával értek egyet, zeneileg azonban minden egyes szerzemény egyformán képes elkapni, a hard rock és a heavy metal mezsgyéjén mozgó stílus ugyanúgy megidézi az elmúlt harminc év zenei fejlődéstörténetét, mint Joe életútjának zenei példaképeit. Hammond-orgona, dörgő gitárok, magukkal sodró dallamok és ízes riffek: ha szeretted az énekes eddigi munkáit, most sem fogsz csalódni, és ez nem kis szó, mivel a lemezen 18 szám kapott helyet, amiből hat bónusz, de egyikről sem mondanám, hogy töltelék lenne. Érezd csak a nyitó darab elképesztő stenkjét, add át magad a "Szép új világ" csodálatos power-lírájának, headbangelj az "Élet vagy halál" galoppozó ritmusaira, biztos vagyok benne, hogy több kedvencet is avathatsz, ha végigköveted a dalok által kijelölt utat.

Mi is az, amit esetleg hiányolok? Semmi, ez gondolom, kiderült az eddig leírtakból, ugyanakkor akik Joe bluesosabb munkáit szeretik, azok lehet, hogy érezhetnek némi űrt, de az a stílus, amit a lemez képvisel, kétségtelenül a bluesból nőtt ki, még ha annál azért jóval keményebb, fémesebb megközelítésű, ráadásul az olyan riffek, mint amik a "Falra festett szív"-ben vagy a "Nibiru"-ban feltűnnek, azoknak is ismerős lehet, akik számára B.B King valóságosan király. Az említett stílusok közötti kalandozást a rengeteg meghívott vendég is erősíti, Matláry Miklós részvétele – aki természetesen hozza a Nevergreenes gótikus hangulatot –, külön öröm számomra.

Nem lettem volna nyugodt, ha az éves szerény számú kritikáim között nem lett volna ott a "Feketén fehéren", ezzel is tisztelegve Joe több mint fél évszázados munkássága előtt – bár ez a lemez egy kezdő énekes számára is respektet vívna ki, tussal a végén.

Garael