Kiadó:
Earache

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

A legutóbbi, 2019-ben megjelent album értékelőjében azt írtam: úgy érzem, "hogy az egyébként jól kitalált, nagyszerű és olajozottan működő formula lassacskán és aprócska lépésekben, de kiüresedni látszik". Igen, a varázslat - úgy tűnik - illékony. Már az sem jó előjel, hogy a korábban szokásos kétéves várakozási idő a most megjelent album esetében majd' négy évre nyúlt. Persze ebben nyilván vastagon benne van a járvány meg minden, de közben újabb személyi változások is történtek. Chad Szeliga helyett már Zak St. John dobol, a lemezt följátszó Christian Martucci helyén pedig újabban Sam Wood (Wayward Sons) pengeti a szólógitárt. Pedig a leváltottak sem régen csatlakoztak a bandához. Az ilyen rotáció általában rossz hatással van a teljesítményre. Ráadásul mindeközben a Nuclear Blast kiadótól átkerültek az Earache-hez...

Persze akármit is gondolunk az új, 41 perces (bónuszokkal 49 percre bővített) lemezről, élőben egészen biztosan nagyon harap a társaság. Februárban 10 éves évfordulós turnéra indulnak az Egyesült Királyságban, ráadásul fontos alapítótagok, Scott Gorham és Jimmy DeGrasso támogatásával, valamint Michael Monroe (Hanoi Rocks) és Phil Campbell (and the Bastard Sons) kíséretében. Csak remélni tudjuk, hogy ez a show valamilyen formában hozzánk is eljut: "Csitt, most valahol, tán Ujpesten, Húszesztendős legénynek vackán Álmodik a Nyomor." (Ady Endre)

Annak ellenére, hogy Damon Johnson, a banda - Ricky Warwick mellett - legfontosabb dalszerzője nekem speciel hiányzik, ki kell jelentenem, hogy Warwick hitelesen képviseli a folytonosságot. A BSR fő csapásiránya, jellegzetes stílusa (amit én kelta kocsma hard rocknak hívok) nem változott, valahogy nekem mégsem tűnnek olyan fülbemászónak, fölszabadultnak (fílgúdnak), mint régen. Elismerem: mostanában egészen más a közhangulat.

Félreértés ne essék, nem akarom lehúzni a kiadványt, valójában több kiváló szerzemény is van rajta: Better Than Saturday Night, Crazy Horses (bár ez valahonnan igen ismerős), Don't Let The World, Green And Troubled Land. Egyszerűen csak nincs rám olyan hatással, mint az első három lemez; ezzel összefüggésben megint csak magamat tudom idézni: "nem kizárható, hogy inkább az én fülem fáradt el (értsd: túl ismerős lett minden dallam, manír, stílusjegy)". Hogy a legvégén teljesen pozitív hangot üssek meg: a borító szerintem piszkosul el lett találva...

Tartuffe