Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
facebook.com/jonas.reingold

Ez az egyik legfurcsább album, amit az utóbbi időben hallottam. Annyira furcsa, hogy ilyesmiről csak nálunk születhet kritika, s még itt sem várok 10-20 kattintásnál többet. Ha egyáltalán. De nem is ezért csináljuk. A nevek néhány olvasó előtt ismerősnek tűnhetnek: Andy Tillison a brit progresszív rock hagyományok jeles képviselője, a The Tangent alapító tagja, énekese és billentyűse (itt dobol is!), Jonas Reingold konkrétan a skandináv progresszió koronázatlan királya, nemcsak fontos bandák bőgőseként és dalszerzőjeként (pl. The Flower Kings, Karmakanic), de a műfaj kiadójaként és mecénásaként is. Legkevésbé talán Roberto Tiranti ismert, ő viszont hazájában, Olaszországban számít a progresszív rock legendás alakjának. Itt kivételesen nem bőgőzik, csak énekel.

De mi végre ez a különös angol-svéd-olasz trió? A sztori elég szövevényes, megpróbálom dióhéjban összefoglalni. Tillison 16 évesen a családjával Európai körútra indult, s amikor Rómába értek, egy városon kívüli kempingben szálltak meg. Akkoriban próbálták a sátorozó közönséget így-úgy szórakoztatni, ezért a kempingben volt színpad is, ahol egy bérzenekar játszotta a kor legnagyobb slágereit. Érted? Nem rezidens dídzsé tologatta a potikat, hanem egy fölkészült muzsikusokból álló banda játszott Queen, ELO, Supertramp, Elton John stb. dalokat!

Tillison állandóan a színpad körül lógott, a próbák idején is ott sündörgött a zenészek körül. Mint kiderült, a próbák és a beállás alatt az olasz énekesből és albán zenészekből álló együttes a saját progresszív rock kompozícióit játszotta, ami teljesen elbűvölte az angol tizenévest. Kapott is tőlük egy Allium föliratú demo kazettát, amit éveken át rongyosra hallgatott, amíg egy betörés alkalmával el nem lopták tőle a magnó deckkel együtt. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a progresszív rocknak a '70-es években kialakult egy olasz alfaja, amit rock progressivo italiano néven szokás emlegetni. Erről marha keveset tudunk, mert a talján bandák (mint pl. a PFM) nem futottak be nemzetközi sikereket, még otthon is erősen alultámogatott undergroundnak számítottak.

Tillisonban e '76 nyarán szerzett élmény és a demó mániákus hallgatása hihetetlenül mély nyomot hagyott annak ellenére, hogy a római kempingben haknizó, olasz énekessel dolgozó albán banda nyomtalanul tűnt el a zenetörténet horizontjáról. Végül Tillison azzal kereste meg Jonas Reingold barátját, akivel a The Tangentben együtt muzsikál, hogy 45 év távlatából próbálják meg újrateremteni ezt az életre szóló, gyerekkori élményt. A zenei kalandokra és őrült projektekre mindig kapható Reingold azonnal igent mondott, és az olasz Tirantival kiegészülve hozzáfogtak a szinte lehetetlen vállalkozáshoz.

Nehéz, sőt képtelenség megmondani, hogy az angol-svéd-olasz koprodukcióban készült három monumentális szerzeményben mi az aránya az emlékezet mély és csalóka bugyraiból előhúzott eredeti (de mára már elveszett) kompozícióknak és a TRT utólagos hozzájárulásának, adalékának. Létezik olyan zenei memória, amely évek távlatából is képes valamit hangról hangra fölidézni, ennek ellenére én mégiscsak azt hiszem, hogy itt leginkább eredeti TRT dalokról van szó, amelyekhez "történelmi" dallamfoszlányok szolgáltatták az ihletet.

A muzsika leginkább a korai Pink Floydra, Yesre és Colosseumra emlékeztet, de valamivel több jazz fúzióval és fúvós hangszerekkel megspékelve. Tiranti természetesen - az "albán/olasz" eredetit fölelevenítendő - olaszul énekel, ami még különlegesebbé teszi a kiadványt. Ez sokaknak szokatlan lehet, de én éltem pár évet Olaszországban és szeretem pl. Zuccherót, Vasco Rossit, Ramazottit, így nem zavar. Még az sem riaszt el, hogy a zene meglehetősen billentyű orientált, a gitárt - amely leginkább a furmányos kíséretre szolgál - a bőgős, Reingold kezelte.

További különlegessége az albumnak, hogy ugyanaz a kb. 40 percet kitevő három szám kétszer szerepel rajta, először Tillison hagyománytisztelő, '70-es éveket hűségesen idéző formájában és soundjával, majd Reingold modernebb fölfogású hangszerelésével és keverésével. Nekem - akit gyakran hangzás-nácinak titulálnak kollégáim - természetesen az utóbbi tetszik jobban, de megértem azokat is, akik autentikusabbnak tartják az ötletgazda retró változatát.

Lehet, hogy mégsem sikerült a sztorit röviden elmesélnem, de nem bánom, mert ez a muzsika megér minden egyes leütést. Ha 2021-ben kerül hozzám, talán toplistás is lett volna.

Tartuffe