Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.audreyhornemusic.com
audrey-horne.bandcamp.com

Ahhoz képest, hogy a lassan négy évvel ezelőtti Backyard Babies koncert óta (ahol az Audrey Horne előzenekar volt) mondogatom, hogy ha egyet kívánhatnék, legszívesebben ezeket a norvégokat nézném meg koncerten főbandaként, jól átsiklottam a tavalyi lemezükön. Mentségemre legyen mondva, nem vagyok ezzel egyedül, kábé az egész magyar rockszakma negligálta őket, pedig csak a süket nem hallotta 2019. április 19-én, hogy mennyire király csapat ez. Lecsavarták a fejemet akkor is, élőben, és most is, ezzel az albummal.

Tudom, nem eredeti, amit csinálnak. Megjegyzem, az első két CD-jükre, amin dédelgettek még némi egyediséget, modern ízt, nem annyira cuppantam rá. Aztán elengedték ezt az egyéniség kérdéskört egyszer s mindenkorra, és elkezdték fullba nyomni a retrót. Szemérmetlenül. És szemérmetlenül jól. Kiss, Iron Maiden és amit csak el tudsz képzelni a hőskorból. Hozzáteszem, bármekkora lopkovári is az egész, néhány hang után azonnal felismerni őket, azaz van egy markáns hangzásuk. Beleértve a különleges karakterű, kattant frontembert. Az egy dolog, hogy leszeded a kedvenceid stílusát, riffjeit és dallamait, az meg egy másik, hogy ezeket hogyan forrasztod egységbe, és mennyire profin tolod. Hát ők profin tolják.

Korongról korongra egyre jobbak szerintem, érzed, a vérükben és a szívükben vannak ezek a zenék, nem csak a kezükben. A "Devil's Bell"-en talán még több a Maiden, mint eddig, és Ozzy is befigyel elég markánsan. Mérget vennék arra is, hogy valamelyik gitárosuk (vagy mindkettő) hatalmas Michael Schenker fan. A kicsit kásás hangzás egyszerre retro és nagyon trendi is egyben. Igaz, a kerék újra feltalálásáról nincsen szó, de ahogy nyomják, az valahogy mégis autentikus és csak rájuk jellemző. De legalábbis piszkosul szórakoztató. A fellépéseiken pedig szétveti a színpadot az energia.

Szánalmas, tudom, de én nagyjából el is lennék életem hátralévő részében Black Star Riderst, The Night Flight Orchestrát és Audrey Horne-t hallgatva. Ez a három csapat nagyrészt lefedi a kemény rock történelmét úgy, hogy ebbe az évtizedbe tudja transzponálni annak legjobb pillanatait, a ma már kínosnak hatókat hátrahagyva. (Na jó, valami progos bandát azért még melléjük kellene tenni, meg mondjuk a Muse-t, és akkor meg is vagyunk.) Néhány éve (volt az majd' tíz is) még félig-meddig földbe döngöltem őket a koppintások miatt - a "Youngblood" ebből a szempontból visszaesés volt az elődjéhez képest -, bevallom, ez ma már (vélhetően a koncert hatására is) egy cseppet sem zavar, sőt!

Hát lehet nem imádni azt, amikor perceken át szólnak az ikergitáros, dallamos uniszólók egy nótában? Na ugye… Ezért tessék, itt egy kövér tízes rá, úgy, hogy egy pontot már levontam az eredetiség hiánya miatt. Igen, a Nigel Tufnel féle 10-es skálát használom én is - ha nem tudod mi az, így keress rá a tecsőn: "Spinal Tap these go to 11".

Kotta