Kiadó:
független

Honlap:
www.magicopera.it

A metal operák virágkorának kezdetét minden bizonnyal Tobias Sammet Avantasia operája jelentette, amiben az Edguyból ismerős fiatal srác lerakta az összes olyan sztenderd-elemet, melyek mentén aztán hasonló szellemben fogant albumok tucatjai örvendeztették meg a nagyérdeműt, stílusokon, korszakokon, felhasznált komolyzenei betéteken átívelően. Operázott hát mindenki, akinek egy kis kedve volt hozzá, a Dream Theatertől elkezdve a Therionon keresztül, de említhetném a csodálatosra sikeredett Genius trilógiát a progresszív-power mezőnyben, vagy Nickolo Kotzev Nostradamusát a hard rock műfajában. Az említett, valóban nagyszerű munkák mellett azonban úgy érzem, a power metalban sikerült a legtöbb említésre méltó összefüggő történetet elmesélő albumot letenni az asztalra, talán az Avantasiának is köszönhetően, ami csikókorában a Helloween örökségét úgy tudta az új évezredbe dalolni, hogy annak még Michael Kiske sem tudott ellenállni.

A fényes, szép napok aztán elmúltak, a próbálkozások pedig lassan lesüllyedtek az underground mélységes fenekére, és a valamikori, többszereplős, tényleg nagyformátumú műfaj gyakorta egyetlen személy egy Casio szintetizátoron előadott bűvészmutatványává züllött, amiben nemhogy a zeneiséget, de még a cilinderben eldugott nyulat sem sikerült megtalálni. Kritikám tárgya tulajdonképpen szintén egy kisköltségvetésű, tulajdonképpen egyetlen zenész erőfeszítéseinek terméke, bár itt a termék szót azért óvatosan írom le, mert az elkészült lemez minden olcsósága ellenére tartalmaz annyi művészi értéket, amennyivel bőven kiemelkedik hasonszőrű társai tömegéből.

A főszereplő tehát a számomra teljesen ismeretlen Marco Garau billentyűs, akinek szerencsére volt annyi önkritikája, hogy a gitárok kezelésére és az énekre profi haverokat hívott meg, akik képesek a monumentalitást felidézni, annak ellenére, hogy a hangzás még így is a szegény ember szórakozásává teszi a hallottakat. Mégis, mi az akkor, ami miatt felfigyeltem a "Battle Of Ice"-ra a tucatnyi aspiráns mellett? Számomra a zenében mindig is az egyik legfontosabb a dallam volt: nos, Garau képes volt operájába – és maradjunk akkor a műfajoknál – annyi melódiát zsúfolni, amennyi a Lehár Ferenc – Kálmán Imre – Huszka Jenő – Zerkovitz Béla életműtengelyen elhelyezhető, és a klasszikus zenei elemek ellenére legszívesebben metal operetté keresztelném a lemezt. Igen, ez minden bizonnyal az a metal album, amit nagymamád is szívesen meghallgatna, a dallamok által mindent beborító cukormáz mégsem fordul át giccsbe, vagy csak annyira, amennyire még nem válik cikivé. Van itt minden, amiben a valamikori mainstream társak jók voltak, indulók, himnuszok, könnyfakasztó balladák, tábortüzes hangulat, miközben olyan dallamokat sír ki a gitár, amitől egy komplett operett színházi közönség fakad zokogásra, vagy ugrik talpra, tapsviharral köszönve meg a zenészek munkáját.

A szöveg természetesen nem tud túljutni a szokásos sárkányos sztorin, és kábé annyira vehető komolyan, mint Süsü kalandjai, de hát a nagy operettek történetei sem voltak Dürrenmatt tollára illő remekek, így hát ezen ne is akadjunk fent. Garaunak végre sikerült az, ami hosszú időn át egy zenésznek sem: felhívni a figyelmét a stílusra legalább annak a 10-20 embernek, aki kritikám hatására nekiáll, és végighallgatja az albumot.

Garael