Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/pages/Tyketto-The-Official

Mindjárt az elején be kell ismerjem, hogy a Tykettot nem nagyon ismertem, a "már-hallottam-róluk" kategóriába tartoznak, s ha nagyon megerőltetem magam, akkor esetleg az is eszembe jut, hogy a '90-es évek elején mintha láttam volna többször a "Forever Young" című számuk klipjét az MTV-n. A lényeg, hogy a New York-i csapat sohasem került egyébként széles sávú érdeklődésem homlokterébe, de – csak hogy mentegessem magam – ennek nem elsősorban az én szűklátókörűségem az oka, hanem az a tény, hogy a Tykettot (más hasonlóan szerencsétlen csillagzat alatt született bandákkal egyetemben, mint pl. a Red Dawn és a Hardline) bedarálta az amerikai zeneipar. Az első viszonylag sikeres album után így hajította őket utcára a Geffen kiadó, hogy attól "kódultak". Hiába, akkorára a jólfésült öltönyösöknek ez a loboncos hard rock/AOR muzsika már kevésbé tűnt jövedelmezőnek, mint a kockásinges, zsíroshajú trutyi.

Hogy az előzetes ismeretség hiányában mégis miért határoztam el, hogy írok erről a lemezről? Ennek oka valójában nem is a Tyketto, hanem PJuan kolléga cikke a Tall Stories nevű, ugyancsak gyermekkori halált halt banda bemutatkozó lemezéről a passzio.hu-n (nagyon köszönöm a tippet!). A "Forever Young"-ot tartalmazó "Don't Come Easy"-hez hasonlóan 1991-ben megjelent Tall Stories album ugyanis teljesen hibátlan anyag (főleg a gitárjáték), amit meghallgatva ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megrendeljem a ma már "collectible"-nek számító debütációt. Kezdek ráállni a trutyi által kinyírt, hamvában holt, jobb sorsra érdemes hajbandák lemezeire. Ráadásul van is kapcsolat a Tyketto és a Tall Stories között, hiszen az alapító énekes, Danny Vaughn kilépése után egy ideig a Tall Storiesból érkező (majd Journey-be távozó) Steve Augeri szorongatta itt a mikrofont.

A "Reach" nem az első lemez az újraalakulás óta, de alighanem az újabbkori Tyketto legösszeszedettebb albuma. Danny Vaughn és Michael Clayton dobos kivételével már nem is játszik a bandában senki az alapító muzsikusok közül, de ez nem is nagyon zavarja össze a képet, hiszen az ikonikus frontember szinte a Tyketto maga. Mondjuk ez nekem, személy szerint nem annyira jó hír, mert Vaughn hangját nem szeretem különösképpen; hiába van jó dallamérzéke, nekem kicsit simulékony, behatárolt, túl AOR-os az orgánuma, de belátom, hogy nélküle kártyavárként omlana itt össze minden (ahogy az a '90-es évek közepén egyszer már be is következett).

Ami (pontosabban: aki) miatt mégis szívesen hallgatom ezt az albumot, ráadásul az elejétől a végéig, az Chris Green gitáros. Őt már a Rage Of Angels idei lemezének kapcsán is megdicsértem, de most is csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Amikor egy dal már-már unalomba fullad, éppen készülnek maguk alá temetni a klisék, jön Green, és olyat kanyarint az orrunk alá, hogy csak győzzük kapkodni a levegőt (igen, kicsit furcsa, de működik az asszociáció!). Persze ehhez kellenek jó dalok is, és Vaughn most tényleg mindent beleadott, ha műfajilag nem is vagyunk teljesen egy hullámhosszon. A lemezt indító címadó pl. szerintem nem egyszerűen csak remekbe szabott nóta, hanem simán felér az egykori MTV-ben hallott, örökzöld slágerrel, a "Forever Young"-gal. Summa summarum: a Frontiers még egy nagy löketet adott a nosztalgiahullámnak.

Tartuffe