Csúcsra van járatva a marketing gépezet az élet minden területén. Gyakran hallani például, hogy mozis premiereket azért halasztanak (hónapokkal is akár), hogy ne csússzanak rá egy másik blockbusterre. Muzsikában talán még nincsen ekkora tudatosság, legalábbis egy átlag fémzenekar szintjén. A Metallica ez alól persze kivétel, mert náluk már-már felháborítóan profin működik a néphülyítés. Felháborító, legalábbis a zenei stílus lázadó, underground jellegét figyelembe véve. Akárhogy is, az Overkill térfeléről nézve nem tűnik túlságosan okos húzásnak egy időben megjelentetni az új korongjukat a gigászokkal egy időben, kábé zéró figyelmet kap így ennek a veterán bandának a huszadik (!) lemeze.

Na, fogd csak meg a sörömet! – mondhatta egyik kreatív munkatárs a Nuclear Blastnál, jó lesz ez, meglátjátok! És valóban, lehet egy ilyen látszólag béna időzítésnek is előnye, már ha bízol a rád testált anyag minőségében. Mert hát a 'talicskát élből ekézők halmazát sem szabad alulbecsülni, és éppenséggel egy tálcán kínált összehasonlítás ("Íme, a kortársak, akik nem adták el magukat!") még jól is elsülhet. És lőn, néhány nap alatt megjelentek az ehhez hasonló mémek a net feneketlen bugyrában. És ha már magas labda, leütöm én is, már csak azért is, mert két recenziót megírni nincsen időm, véleményem viszont lenne mindkét albumról.

Kezdetnek szögezzük le gyorsan: nekem mindkét CD összességében és alapvetően bejön. Pedig, hasonló stíluson belül, két ennyire más fölfogásban, megközelítéssel készült korongot nehéz lenne találni. A legmarkánsabb különbségeket talán úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy amíg a "Scorched" jóval inkább tűnik csapatmunkának, addig a "72 Seasons" amolyan Hetfield best of. A kísérő zenészek (Trujillo kivételével talán) az égvilágon semmit sem tesznek hozzá a végeredményhez, sőt Hammett még el is vesz belőle. Bárki mások kísérnék Jamest, ugyanez lenne a végeredmény, leszámítva, hogy nagy valószínűséggel fifikásabb dobtémákat és jobb/érdekesebb gitárszólókat hallanánk.

Tovább szálazva Hetfield teljesítményét: iszonyat jó témákat tol most is, lefedve gyakorlatilag a zenekar teljes történelmét (és más csapatokét is :D). Vannak köztük olyanok, amelyek egy elkallódott '85-ös demójukról is simán előkerülhettek volna, de sikerült neki becsempészni ide a Load/Reload éra groove-osabb témáit is. A lemez gyakorlatilag egy riff-bemutató, a stílus (és a banda) kvintesszenciája 77 percben, a zsáner alighanem legjobb ritmusgitárosától. Ezekre hozza a jellegzetes énektémáit, és itt van azért némi hiányérzetem. Nagyon kevés az elsőre ragadó, könnyen megjegyezhető, azonnal ütő és üvölthető refrén, valahogy ezek '92 és '95 között végleg elvesztek.

Ez az egyik nagy kontraszt az Overkillel összehasonlítva: a "Scorched" számai egytől egyig az énekdallamok köré épülnek. Megy ott is természetesen a hentelés gitáron, de nehéz lenne egyetlen eredeti, vagy bármennyire is különleges riffet azonosítani. A nóták mégis rendben vannak, mert egyrészt nincsen üresjárat, másrészt Blitz orgánuma legalább olyan karakteres, mint Hetfieldé. Harmadrészt pedig mert legtöbbször sikerült ezeket ütős refrénekkel ellátni, gyakran megtámogatva azokat jófajta csordavokálokkal is, csak hogy még egyértelműbb legyen, hol is járunk éppen a darálóban.

Napestig lehetne még sorolni a különbségeket hangzásban (Richardson ide, vagy oda, a Metallica lemez minden egyes hangjából sütnek a ráköltött dollárcsilliárdok), borító tekintetében (dollárcsilliárdok ide, vagy oda, a 72 évszak már megint egy rakás szar lett), szólók terén (ne is részletezzem, ugye?), egyéni teljesítményekben (ezt se…) stb., de szerintem felesleges ilyen részletekbe merülni. Legyen elég annyi, hogy amíg az új Overkill olyan, mintha egy csúnyán beszpídezett Acceptet hallanánk a fénykorában, akik 3 sebességfokozattal feljebb játsszák a szokásos himnuszaikat, addig a 'talicska olyan, mint…, hát, mint a 'talicska. Mintha egy demó lenne Hetfield házi felvételeiből, hangzásban kipofozva, mint állat, de azért még a végső vágás (lenne mit kihajítani, kurtítani) és az énektémák ütősre csiszolása előtt. Az pedig már James barátunk zsenijét dicséri, hogy a mutatvány még így is baromira működik.

Szóval hibáival együtt is alighanem az „újkori” Metallica legjobb megjelenése ez, mondjuk túl magasan nincsen a léc 1996 óta. Az Overkill esete más azért némileg (ebben is), mert nekik sikerült a kétezres években újradefiniálni magukat, és a jelenlegi felállással méregerős cuccokat asztalra tenni az utóbbi 15 évben. Nem is lett jobb a „Scorched”, mint mondjuk az „Ironbound” volt anno, de azért szerethető album ez is. Fogós, lendületes, kompromisszummentes anyag, és mindenképpen erősebbnek tűnik, mint az előző kettő. Mintha csak a fiatalabb generációnak üzennének vele: nem lehet minket leírni még most sem, így kell a thrasht tolni, pupákok!

Ergo, nálam döntetlenre áll a virtuális bokszmeccs, legalábbis az első néhány hallgatás után. Később ez változhat még, de jelentősége nyilván semmi, hiszen valójában nem verseny ez. Örülni kell, hogy ezek az őskövületek velünk vannak még, és ilyen minőségben képesek muzsikálni. A zene tart fiatalon mindannyiunkat. Őket is, minket is.

Kotta