Kiadó:
Reaper Entertainment

Honlapok:
www.heavymetalanthem.com
facebook.com/heavymetalanthem.en

Miközben tudjuk, hogy Japánban a hard rock és a heavy metal műfajok kultikus státuszt élveznek, és ott még akkor is méretes koncerttermeket, stadionokat töltenek meg a zsáner kiválóságai, ha otthon: Európában vagy Észak-Amerikában már a kutya sem kíváncsi rájuk, azt nem mondhatnánk, hogy a szigetországnak sikerült az utóbbi évtizedekben jelentős számban kitermelni hangos nemzetközi sikereket arató, "bennszülött" művészeket, formációkat. Persze a zeneoktatás elképesztően magas színvonalú, s ez arrafelé párosul a közmondásos kelet-ázsiai szorgalommal is, a Loudness és Kelly Simonz (esetleg az Earthshaker) nevén kívül mégsem igazán jut eszembe jelentősebb, Európában is ismert japán produktum. Elismerem, nem is nagyon kutattam utánuk; ha már japán zenészekről van szó, az én figyelmem inkább a jazz felé orientálódik. He-he, orientálódik, érted, ugye?

Az Anthem egyébként - egy kb. 10 éves szünettől eltekintve a '90-es években - a '80-as évek eleje óta aktív zenekar hangos hazai sikerekkel. Ma már az egyetlen eredeti tag a basszer, Naoto Shibata. Ő a csapat szíve-lelke még úgy is, hogy évekig küzdött gyomorrákkal. Rajta kívül mindenképpen meg kell említenem Akio Shimizut, aki briliáns gitáros, gyilkos sounddal és szépen kimunkált, technikailag tökéletes szólókkal. Döbbenetes a csákó, simán odaállítható pl. Gus G. mellé. Nem is véletlen, hogy ő jutott most eszembe, hiszen az Anthem olyan "klasszikus", hamisítatlanul - és távol-keleti létére zavarba ejtően - európai heavy metalt játszik, mint pl. a Gus G.-féle Firewind a korai lemezein. Van itt egy kis Judas Priest, egy kis Accept és a szólókban jó pár leheletfinom neo-klasszikus utalás.

Szerintem baromi jó húzás volt részükről, hogy 2019-ben "Nucleus" néven kiadtak egy gyűjteményes lemezt a legnagyobb slágereikkel: új, friss hangzással rögzítve és angol szövegekkel. Ez végre határozott nyitást jelentett a nagyvilág felé. A "Nucleus" akkorát dörrent nálam, hogy ösztönszerűen hasra vágtam magam tőle és csak pislogtam a fejemet forgatva, mint a tanyasi tyúk a garabolyban. Ezek után a "Crimson & Jetblack" munkálatait nem siették el, sokat kotlottak a dalokon, mert el akarták készíteni a pályafutásuk legjobb, legkeményebb albumát, amely végre nemzetközi szinten is kivívja a bandának azt a tiszteletet, amit valójában megérdemel. Remélem, hogy rajtam (és Saszi nevű olvasónkon) kívül más is rá fog jönni, mekkora királyok ezek a japán öregfiúk.

A csapat nevéhez méltó módon, gyakorlatilag csak és kizárólag veretes heavy metal himnuszok sorjáznak a lemezen: kifejezetten jó nóták, ragadós dallamokkal, emlékezetes refrénekkel, nyaktörő riffekkel, tanítanivaló szólókkal és kivételesen - a japán együttesek Achilles-sarka az énekes szokott lenni - Yukio Morikawa személyében egy klasszis frontemberrel. A legendás svéd producer és hangmérnök, Jens Bogren még a kifogástalan, súlyos, de nem túlzsúfolt hangzásról is gondoskodott. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy a "Crimson & Jetblack" ne szerepeljen az idei toplistámon. Ez fix rekord, hiszen japán együttes ebben a megtiszteltetésben még nem részesült.

Tartuffe