Kiadó:
Music Theories Recordings/Mascot

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Senki sem vádolhat azzal, hogy negatívan elfogult vagyok Paul Gilberttel szemben. Sőt, ha beszélhetünk egyáltalán elfogultságról, az inkább az ellenkező irányba mutat, i.e. nehéz lenne palástolnom, hogy régi nagy rajongó vagyok. Ez természetesen nem akadályoz meg abban, hogy rámutassak: egyáltalán nem vagyok elragadtatva a gitáros újabb anyagain megfigyelhető tendenciáktól. Gilbert természetesen nem felejtett el gitározni, ellenben totál ráakadt manapság arra, hogy "vokális stílusban" játsszon a gitárján, azaz: úgy szólaltassa meg a hangszerét, mintha az emberi hangra írt melódiákat "énekelne". Érdekes kísérlet... egy pár nóta erejéig. Azután fárasztó...

Nyilván ebből a megközelítésből (na meg azért, mert Gilbert hatalmas Dio-fan) született az ötlet, hogy kedvenc énekesének több évtizedes és szerteágazó karrierje előtt tisztelegjen egy önálló instrumentális lemezzel. A "The Dio Album" 12 db Rainbow, Black Sabbath és Dio nótát dolgoz föl úgy, hogy az óriás-törpe vagy törpe-óriás énekét gitárral utánozza, gyakorlatilag hangról-hangra. Azt még elnézném Gilbertnek, hogy Ronnie James Elfes korszakáról tudomást sem vesz (ezt az amatőr hibát bizony sokan elkövetik), de azzal már nem tudok mit kezdeni, hogy a vokális részeket változtatások nélkül pengeti el. Ezzel ugyanis kísérteties, hátborzongató módon idézi meg a hard rock egyik valaha volt legjobb énekesét, miközben a hallgató végig azon morfondírozik, hogy mennyire jobb lenne az eredetit, Dio utánozhatatlan hangját hallgatni.

A helyzetet súlyosbítja, hogy amikor Gilbert nem Dio hangját emulálja vagy az eredeti szólót variálja meg kicsit, akkor esetenként olyan benyomást kelt, mintha leginkább csak imprózna. Szó se róla, tud ő improvizálni rendesen, de ez most valahogy az esetlegesség, átgondolatlanság benyomását kelti bennem. Egyébként Gilbert játszotta föl az összes hangszert a stúdióban, kivéve a dobokat, amelyeket elvileg egy régi cimborája, Bill Ray püfölt. Itt viszont elbizonytalanodom egy kicsit, mert a dobsound olyan steril, a dobjáték olyan kimért, hogy bennem fölébredt a sanda gyanú, hogy van itt "gépi" rásegítés (is) rendesen.

A dalok kiválasztása szerintem elég jól sikerült, egyedül a "Country Girl"-t nem értem; az a nóta a Black Sabbath "Mob Rules" lemezének kevésbé sikerült tételei közé tartozik. Mondjuk a "Stargazer" és a "Gates Of Babylon" hiánya is nehezen kimagyarázható. Akárhogy is, ezt a megjelenést max. a fekete öves, 10 danos Dio vagy Gilbert fanatikusok élvezik annyira, hogy egynél többször meghallgassák. Kétségkívül szép gesztus, méltó tisztelgés Dio emléke előtt, de minimum fura és - ahogy én látom - fölösleges.

Tartuffe