Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Night

Most, hogy a külföldi vezető heavy metal portálokon kiemelt hír lett a Savatage új – és búcsúzó – albuma, így talán kedves olvasóink sem csodálkoznak azon, hogy megélénkült a csapat klónhadserege: Tartuffe kolléga nem régen írt a Zak Stevens vezette Archon Angelről egy nem túl hízelgő kritikát, így én is rávettem magam, hogy a Henning Basse-féle változatról, a Legions Of The Night új albumáról ejtsek ellensúlyként néhány dicsérő szót.

Basse nyílt lapokkal játszik, és képes arra, amiért a Savatage is a világ egyik vezető underground csodája lett, vagyis arra a hangulatteremtésre, amitől az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen, és amiben egyaránt ott rejlik a gyász szomorúsága, valamint az újjászületés reménye is. Aki hallotta az együttes első albumát, azt nem fogja meglepetés érni, a német brigád legyártotta a debüt folytatását, amiben ott rejlenek a Savatage eszköztárának jól ismert motívumai: Oliva ráspolyos hangja, kísérteties kacajai, a lelket bizsergető zongora futamok, a játékos kánon, a hisztéria és az őrület, mindezt megfejelve azokkal a csodálatos dallamokkal – talán csak egy valami hiányzik, hogy tökéletes legyen a zenei idézet: Criss Oliva gitárjátékát és hozzáállását a szólókhoz, azt az egyedi, egyszerre komoly és vidám attitűdöt, amit még a példaképeknek sem sikerült újjávarázsolni a Criss halála utáni epikus zenei korszakban. A Dawn Of Destinyből ismerős Jens Faber – aki a basszust is kezeli – ügyes gitáros, de éppen az a mágia, az a fátyolos misztikum hiányzik játékából, ami oly egyedivé tette a legendává nemesedett valamikori Savatage tagot.

Ez pedig hiba – lenne, ha Basse dallamaival nem próbálná pótolni mindezt, fantasztikusan ráérezve a hiátusra, és az annak a pótlásához szükséges módszertanra, kiragadva hangulatot a hangszerek környezetéből, és egy magasabb szintre helyezve extázist és gyomorszorító érzéskavalkádot robbantva, amitől egyszerre érzünk nyugtalanságot és nyugalmat.

A dalok felépítése – ami önmagában is megteremti az élvezethez szükséges feszültséget – nem változott, a verzéhez egy abszolút nem abból táplálkozó refrén bontakozik ki, ami a fő dallamot hordozza és bontja ki, hogy aztán ismét a "dal a dalban" érvényesüljön a verze és a refrén zenei ellentétjében. Mégis, van valami változás a debüthöz képest? Igen, jóllehet nem meghatározóan: a "Run Faster" és a "Fury" a NWOBHM nyolcvanas évekbeli hangulatát idézik, lovasrohamhoz illő tempóikkal minden bizonnyal megörvendeztetik az öreg, iszapszemű rájákat.

Basseék nem titkolják az ihlet eredetét, teljes mellszélességgel állnak ki rajongásuk tárgyát tekintve, így a fekete öves Savatage rajongók minden bizonnyal megbocsájtják azokat a pillanatokat, amelyek már túlmutatnak az  ihlet forrásközpontúságán, és ha szigorúan vesszük, akkor hivatkozás nélküli idézetként – egyszerűbben: lopásként – értelmezhetőek: a "Save Us" riffje konkértan a "Streets"-ből lett átemelve mindenfajta formázás nélkül, de ilyen momentum akad több is a lemezen. Én mégis hajlandó vagyok ezek felett átsiklani, mert az elcsent elemek pusztán segédeszközök a szerzemények kibontásához: így válik a régi újjá, egy korábbi minőség ismételten formált értékké.

Azt persze nem tagadom, hogy elfogult vagyok, így a kritikám talán túl szubjektívra sikeredett, de kérlek benneteket, ne ítéljetek el ezért: a csapat megadta nekem mindazt az örömöt, amiért zenét hallgatok, és ez felülír mindent – remélem, hogy ezzel mások is így lesznek, nosztalgiát és egy régen tapasztalt hangulatot érezve a lemez felfedezése közben.

Garael