Kiadó:
Inside Out

Honlap:
facebook.com/RayAlderOfficial

Ha lehet hinni a nyilatkozatoknak, nem várható több Fates Warning lemez, a tagok ebben a fölállásban már nem kívánnak együtt dolgozni. A hír hallatára kétségkívül sok ezer keményvonalas FW rajongó szíve szakadt meg – én inkább azt mondom: soha ne mondd, hogy soha. Nyilván Ray Alder sem túl boldog a helyzettől, de szerencsére távol áll attól, hogy önsajnálatba süllyedve penészszagú kanapékrumplivá váljon. Nagyon rokonszenvesen kijelentette, hogy ő bizony nem áll le, hiszen pattanásos süldő kamaszgyerekkora óta ezt csinálja, nem is ért máshoz. Szerencsénkre olyan jól sikerült projektekben vesz részt, mint a tavalyi A-Z, de talán kijelenthető az is, hogy beindult a szólókarrierje, amelynek a beszédes című "II" már a második letéteménye.

A szólókarriert indító "What The Water Wants" sokaknak bejött, de engem nem vett le a lábamról, inkább csak érdekesnek, ígéretesnek találtam. Alder hangja annyira egyéni (ízes, hangulatos) és annyira a prog rock/metál kánon részévé vált, hogy egy magamfajta elvetemült akkor is fölkapná rá a fejét, ha pl. Willie Nelsonnal duettben énekelne country dalokat. Az első albummal alapvetően nem az volt a bajom, hogy a dalok direktebbre, lineárisabbra lettek fazonírozva, még az sem, hogy bizonyos szempontból meglehetősen gitárszegényre lett véve a figura (bár ez nyilván nem segített). Ezek után kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a folytatás. Abban biztos voltam, hogy Alder árnyalni fogja a képet, igazítani fog a kormányon.

A "II" hangzása valamivel feszesebb, keményebb; ez egy elődjénél kohezívebb, fókuszáltabb dalcsokor. Az albumot nyitó "This Hollow Shell" például (ennek a lemez végén megkapjuk az akusztikus változatát is) lehet, hogy épp olyan melankolikus, mint bármi Alder első szólóalbumán, de egyben kacifántosabb, rétegzettebb, ugyanakkor hatékonyabb, könnyebben hozzáférhető is. Sajnos a nyitó nóta színvonalát nem tudták végigvinni a lemezen, a közepe felé érezhetően behorpad az ív, megereszkedik a hangulat. Hál’ Istennek a végére (Those Words I Bled, Passengers, Changes) sikerül visszakapaszkodniuk.

Mindent egybevetve azt kell mondjam, tetszik a lemez, bár egyértelmű, hogy csak a sokadik hallgatás után lehet felelős véleménnyel előhozakodni. Egyetlen dolog fölött viszont nagyon nehezen tudok szemet hunyni: Craig Anderson dob soundja nagyon-nagyon nem jön be – ezt ángliusul úgy hívják: "overproduced" – vagyis rettenetesen túl lett tolva a digitális beavatkozás. Erre meg joggal mondhatná valaki, hogy itt egyértelműen Alder melankolikus hangja, introspektív dallamai játsszák a főszerepet, mindenki más csak mellékszereplő, még a spanyol shredder, Tony Hernando is.

Tartuffe