Kezdjük a lényeggel, a legtöbb büfében most is legalább fél órát kellett sorban állni egy sörért. Hogyan lehet az, hogy a csehek vagy a sógorok meg tudják oldani (lásd legutóbb a prágai Def Leppard - Mötley Crüe), hogy három percen belül hozzájutsz a hideg, hűsítő nedűhöz akkor is, ha a két zenekar között tízezer ember indul meg a sörsátrak és a budik felé egyszerre. Bocs, de nem tudok eltekinteni a szervezés orbitális hibáitól, akkor sem, ha ennek lényegtelennek kellene lennie, mert egy k. drága jegyért szerintem elvárhatná az ember fia, hogy megszervezzék normálisan a parkolási lehetőségeket, a flott bejutást, biztosítsák a tömegközlekedést a buli végén, a hozzáférést az italokhoz 37 fokos hőségben stb. Nálunk ez nemcsak a stadion koncerteken nem megy, de még egy Barba Negrában sem.

Még laikusként is feltűnt, hogy mennyire balf@sz minden, például a büfék előtt elvezetett bejutási útvonal – a biztonság kedvéért a vendéglátó egységek előtti részt még le is rövidítették, hogy jól összetömörüljön ott a nép, amin aztán a bejövőknek át kell verekedniük magukat; vagy az, hogy 2x jártuk körbe kívülről a stadiont, mire az x-edik bejáraton bejutottunk mindenféle ide-oda küldözgetések után, az überparaszt biztonsági őrökről/szabályokról nem is beszélve. A hazajutás lehetetlensége és a sörkérdés már csak (keserű) hab a tortán… Amúgy meg nem gondolom azt, hogy a magyar hülyébb lenne, mint mondjuk az osztrák, inkább azt, hogy a szervező beleszarik az egészbe. Amíg ezek a sutyerákok (mármint mi) 40-70 ezerért megveszik a jegyeket így is, addig minek erőltesse meg a kicsi agyát, hogy nekünk jobb legyen.

Phil Cambell – dicséretes, hogy költségspórolás miatt nem tettek be megint előzenekarnak egy olyan magyar bandát, akire a kutya se kíváncsi, mondjuk a Bastard Sonra se sokan. Főleg, hogy nem volt annyi eszük, hogy hanyagolják a saját számokat, és nyomjanak egy Motörhead hangsúlyos műsort, pedig az illett volna ide. De legalább hangosan, rockzenekarként dörrentek meg, ami annak fényében értékelődött fel később, hogy a Guns úgy kezdett, mintha egy délutáni babazsúron léptek volna fel, ahol nem lehet a szomszédokat zavarni túl nagy hangerővel. Hé, ember, ez egy rockkoncert lenne, vagy mi! Csavard már feljebb azokat a gombokat! – szólongattuk magunkban a hangmérnököt.

Aztán ugye Axl. Én tudtam, mire számítsak a legutóbbi bécsi buli után, szóval nem sokkolódtam, de voltak sokan, akik igen…, valahogy nem így szóltak azok a számok, amikre emlékeztek. A produkció legsúlyosabb hibája nem is az volt, hogy már nem tudja úgy hozni az énektémákat, mint lemezen, ez valahol természetes, hanem az, hogy elég sokszor sehogyan se hozza őket. Helyenként egész egyszerűen nem hallatszott az énekből semmi. Aztán meg kiszakadt egy magas sikoly, jó hangosan… Ha Rose hangja ilyen bizonytalan, ezt technikával, hangmérnöki munkával, jól elhelyezett vokális segítséggel talán lehetett volna ügyesebben kezelni. Lehet ezt persze arról az oldalról is nézni, hogy itt legalább nem volt playback, élőben ment minden, felvállalják, hogy most, ebben a korban, helyzetben ennyit tudnak. Ez egy erős érv, én vevő vagyok rá, de nem mindenki gondolja ezt így a környezetemben - ők (ennyi pénzért) szerették volna a számok többé-kevésbé rádió-hasonló verzióját hallani.

Nagyjából ekkortájt fogalmazódott meg bennem (a recenzió címével egyetemben), hogy ez lesz az utolsó nagy koncertem. Nem érdemes már egy kisebbfajta nyaralásra is elegendő zsetont kifizetni, hogy 65-75 éves énekesek nyűglődését-vergődését hallgassuk, a többi – fent részletezett – kellemetlenséggel együtt. Plusz sokszor már csak néhány eredeti tag van a bandában (ahogy itt is). Ez az egész nosztalgia-vonatosdi a hajdani dicsőség szánalmas meglovagolásáról és az utolsó bőrök lehúzásáról szól. Vince Neil természetesen sokat lökött ezen döntés meghozatalán, de félve mennék manapság Deep Purple, Scorpions, vagy bármely hasonló kaliberű, stadiont még megtöltő zenekar fellépésére is.

Aztán persze csak elkapott a hév, ahogy érkeztek a nagy slágerek. De az vessen rám követ, aki tud nem beindulni egy "Welcome To The Jungle" vagy a "Sweet Child o' Mine" hallatán. Sokat segített azért a ráhangolódásban Slash is, mert annak ellenére, hogy az egyik leginkább túlértékelt gitárosnak tartom (a mennyit tettem hozzá a rockgitározáshoz vs. mennyit kerestem vele hányadosban talán csak Kirk Hammet übereli – alulról), amikor előre jött és tekerte perceken át…, hát az libabőr. Ilyenkor tényleg rockbulin éreztem magamat, kábé ugyanúgy, mint azok, akiknek anno megadatott Hendrixet élőben megsasolni. És bizony nem spóroltak a szólókkal (Fortus egyébként technikailag jobb Slashnél, de igyekezett nem ellopni a show-t az öregtől).

És valljuk be, Axlre sem igazán lehetett haragudni, végigmozogta a több, mint három órát, kihozta magából, amit lehetett. Folyamatosan vigyorgott és pozitív energiákat sugárzott – olyan látványosan nem zavarta, hogy bizonyos regisztereket már egyáltalán nem tud kiénekelni, hogy egy idő után már minket sem érdekelt ez a kis apróság. A zenekar többi tagja pedig vérprofin tolta nyilván, talán a hangzás is javult az est második felére, szóval egyszer csak elkezdtem élvezni a produkciót. A monstre játékidő is kalapemelést érdemel, még akkor is, ha tudjuk, részben azért ilyen hosszú, mert a 400 oldalas szerződésben, amit ujjáalakuláskor kötöttek, mindenki beleíratta, hogy az ő ilyen-olyan projektjeitől és gumicicáiból mit nem lehet kihagyni – függetlenül attól, hogy a közönséget ezek piszkosul nem érdekelnék amúgy.

Szóval sanszos, hogy mégsem ez lesz az utolsó nagy bulim. A Metallicát például még egyszer, utoljára meg kellene nézni, mielőtt ők is vállalhatatlanok lesznek. Az azért esélyes, hogy Gunsra nem nevezek be többet, hacsak nem Bécsben vagy Prágában. Merthogy ide, evvel a szervezővel én biztosan nem megyek el újra.

Kotta