Az első két Dio lemezt azért imádom, mert ott a Mester (igen, nagy M-mel) nagyon jól eltalálta az egyensúlyt a Black Sabbath sötétebb, komorabb és a Rainbow dallamosabb, rockosabb világa között. A "Sacred Heart" már elindult egy poposabb irányba, a "Dream Evil" pedig egyértelműen Blackmore kiütéses győzelmét hozta Iommi felett (nem is szeretem azt az albumot). Ekkor jött egy 17 éves suttyó, aki visszarángatta a világ legjobb metal énekesét a helyes ösvényre: a "Lock Up The Wolves" megint okés lett - amolyan visszacsapásként, éppenséggel nagyon is sabbathos.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy Michael Angelo Batiót és Gus G.-t láttam már néhányszor, Andy Martongelli pedig kicsit sem érdekelt. Egyértelmű, kizárólag azért mentem el erre a bulira, hogy csekkoljam: mi a bánat történt ezzel a Robertson gyerekkel az elmúlt harminc évben? A Black Sabbath akkori újjáalakulása miatt nem tudott több albumot kiadni Dióval, ez rendben, de azóta sem lehetett hallani róla. Pedig – ahogy az szerda este kiderült – ezzel sokat vesztettünk mi, rockerek.

Martongelli melegítette be a maroknyi közönséget, nem játszott túl sokat, lévén a legkevésbé ismert arc. Saját bandájától (Arthemis) és Ellefsontól nyomott egy-egy énekes számot (utóbbi a Sotóval rögzített "Like A Bullet" volt), majd egy instrumentálist, aztán az ellefsonos ismeretség és közös munka apropóján eltolta a "Symphony Of Destruction"-t is. Az kiderült azért ennyiből is, hogy technikás gitáros, nem véletlenül keveredett ide ő sem. Utána lépett fel Rowan Robertson, akit személy szerint legjobban vártam.

Nehéz dolga lehetett a nótaválasztásnál, mert egyetlen lemezről ismerhetjük csak, már aki egyáltalán. (Megjegyzem, feltűnt azért máshol is – DC4, Logan-Robertson, sőt tavaly is kijött tőle valami "Lock Up The Wolves" néven éppen ezekkel az olasz zenészekkel, akik itt is kísérték a gitárosokat -, de kétlem, hogy élő ember hallotta volna ezeket.) Természetesen ennek megfelelően Dio- és Sabbath-hangsúlyos volt a rövidke műsora (öt szám), naná, hogy a "Holy Diverrel" a végén. Érdekes, hogy az "I"-t is elnyomta, pedig ezt nemigen játszhatta a Mesterrel még élőben sem, és ugyebár azon az ominózus újjáalakuló Sabbath albumon jelent meg, ami derékba törte az éppen csak beindulni látszó karrierjét. De hát ő már csak ilyen lehet; kedves, mosolygós, megbocsátó: tisztára úgy tűnt még most is 17 éves kamasz, amikor – láthatóan meglehetős zavarban – mondott néhány szót a közönségnek.

Zavarban lenni pedig semmi oka sem volt, merthogy eszméletlenül jól tolta! Kezdjük avval, hogy ő volt az egyetlen az est fellépői között, aki egy "komoly" rockgitárral mert kiállni a színpadra. Mennyivel nagyobbat szólt az a Fender, mint mondjuk az Ibanez, vagy a Jackson! Szerintem a játékstílusa is sokkal ízesebb, mint a többieké: lehet, a legkevésbé volt shredder, de élvezet volt hallgatni – és nézni is, ha már itt tartunk, ahogy Michael Schenker módra rátekeredett a hangszerére. Miatta jöttem, és nem is csalódtam, nálam ő vitte a prímet aznap este.

Gus G. megtörte az addigi koreográfiát, mert a műsor hátralévő részében nem volt több énekes produkció. Csak a hangszeres számaiból válogatott egy csokorra valót (6 nóta – így övé volt a leghosszabb szett), ami annak tekintetében mindenképpen fura, hogy a színpad szélén téblábolt egy meglehetősen jó énekes. Se Firewind, se Ozzy…, de még a szóló dolgai között is akadt volna olyan sláger (például a "Summer Days" – eredetileg szintén Sotóval), ami jól illett volna ide. Értem én, hogy most ezt az oldalát akarta megmutatni, de azért mégiscsak menjen a fenébe: amíg a többiek mindent megtettek a szórakoztatás jegyében, addig ő hozta az én igazi művész vagyok borsószem királylányos attitűdjét.

Gus amúgy végtelenül letisztultan penget, a dallamai pedig Satrianit idézően könnyedek és légiesek helyenként. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobban néz ki! Szóval igazi sztáralkat, épp ésszel felfoghatatlan, hogy amennyiben a nem sokkal korábbi Satriani és Vai fellépésekből kalibráljuk a gitárzenét szeretők táborát, akkor hogyan lehet, hogy azok tizede sem kíváncsi egy ilyen erős négyes felhozatalra. Mert ugye mondanom se kell, hogy a nézők száma nem érte el a háromjegyű tartományt.

Végül Batio hozta, amit ő tud a legjobban a szakmában: némi stand-uppal kevert parasztvakítást kétnyakú gitáron, elképesztő sebességű, nyakatekert és látványos mozdulatokkal előadott szólókat, Pantera és Van Halen riffek megidézésével egyetemben. Igazi show-man a csóka, zsigerből szórakoztat, sosem lehet unatkozni a műsorán, főleg, ha ilyen nyúlfarknyi (volt vagy 4 szám talán). Toltak végül egy közös jamet a "Paranoid"-ra, ahol ötödiknek beugrott még az egyik gitártechnikus is, aztán csókolom. Nem jöttek vissza ráadásra, ez a nem túl kedves gesztus (pontosabban annak hiánya) talán éppen a gyér érdeklődésnek szólt.

Összességében jól éreztem magamat, nagyon is. Martongelli megfelelő felvezetőnek bizonyult, Robertson hozta az autentikus rockert, Gus G. most éppen balerinára vette a figurát, de egye fene, neki ezt is elnézzük! Batio pedig a szokásos tréfamester szerepében tetszelgett. Négy remek muzsikus, mindegyikük sajátos karakter és egyéni játékstílus. A kísérő zenészekre sem lehetett panasz, nagyon profin tolták végig a műsort. Panasz egyedül létszám tekintetében merülhetne fel, ha már, de hát ebben a koncertdömpingben és gazdasági helyzetben (a brüsszeli infláció ugye) talán még a visszafogott nézőszám sem annyira meglepő. Mindenesetre sajnálhatja, aki nem volt ott, egy remek estét hagyott ki!

Kotta