Úgy tűnhet, mintha fogtam volna magam és kiugrottam volna erre a kétnapos minifesztiválra, vagy legalábbis úgy időzítettem volna az utam, hogy ez beleférjen, pedig a valóságtól mindez elég távol áll. Tény, hogy önszántamból mentem és a desztináció is tudatos volt (ja, elég ritkán téved el úgy az ember, hogy egyszer csak Stockholmban találja magát), de az igaz, hogy ezúttal elmaradt az előzetes netes mustra, hogy lesz-e valami rock-esemény a kint tartózkodásunk alatt. Ha nem marad el, akkor simán behúzom előző nap a H.E.A.T és Eclipse zenekarokat is…

Nem volt tehát semmi előzetes programvadászat azon kötelességen túl, hogy nyilván megnéztem a lakásunkhoz legközelebb lévő CD boltokat.  (Sok volt, rommá is turkáltam magam.)

Szokásunk szerint délelőtt családilag besétáltunk a szigetünkről a "legbelebb" belvárosba, amikor egy színpadra lettem figyelmes. Műfüves nagy tér az elég nagy színpad előtt, ahol az is kiderült gyorsan, hogy a Kungstradgardenben ingyenes rendezvény lesz délután. Gyermekes családok, teljesen konszolidált megjelenéssel, általános piknikhangulat, miért gyanakodtam volna, hogy itt valami nekem való készül? Persze, elég sok zenekaros pólós arc is volt, de ebben semmi különös nem volt, néhány nap után ezt már teljesen megszokja az ember Stockholm utcáin. Azonnal kiderül, hogy itt a rockzene általános elfogadottsága nem összehasonlítható a hazai helyzettel.

Mivel sehová nem siettem és szimpatikus volt a helyszín, eldöntöttem, hogy megvárok egy zenekart, hátha ügyesek lesznek, mégiscsak svédek… Ahogy ráérősen sétálgattam, hirtelen megjelent egy részletes program a kivetítőn.  "Jézus, Mária!"  Ezek ismert svéd metalbandák, sorban egymás után, este pedig Mike Tramp fog White Lion dalokkal fellépni. Telhetetlen az ember, az örömbe hirtelen egy kis keserűség is vegyült, hiszen elviekben nem lett volna akadálya, hogy előző nap ugyanitt megnézzem a H.E.A.T  és Eclipse műsorát is. Na, mindegy!

A Crashdiet kezdett. Tartuffe írt róluk két ízben is, eddig nekem ők kimaradtak. Kijöttek és hihetetlen feelinges bulit nyomtak. Annyira irreális volt közben, hogy itt a téren egy ingyenes bulin megjelenik kora délután egy kompromisszummentes rockbanda, tökéletes megszólalás mellett kiteszik a lelküket, a gyermekes családok pedig minderre vevők és együtt élnek a zenekarral, velük éneklik a dalokat. Igen, Kisgrófó országában ez egy értelmezhetetlen konstelláció. Azóta nálam szinte szüntelen Crashdiet mánia van, legutóbbi lemezük (Automaton) egy abszolút slágergyűjtemény, hibátlan dalokkal.

Az Electric Boys a hetvenes évek, groove-os hard rockját nyomta, jó fazonokkal, tulajdonképpen remekül, végig élvezhetően, de azért közben folyamatosan a Crashdiet-bulira gondoltam vissza.

A Smash Into Pieces hamisítatlan trendi, modern metal elektronikával, tehát nem igazán az én zeném. az átszerelés alatt belehallgattam az egyik lemezükbe, gondoltam is, hogy talán kerülni kellene egyet a White Lion dalokig, de azért csak kíváncsi voltam. Nem bántam meg. Az este legelsöprőbb buliját nyomták, élőben bármikor megnézném őket újra.  De nézzük, hogy látta mindezt a fiatalabb generáció, átadom a "tollat".

A Smash Into Pieces koncert véletlenszerűbben nem is jöhetett volna számomra, de állíthatom hogy kellemes volt a meglepetés. Nem azért, mert nem vártam tőlük, hogy egy jó koncertet adnának, hanem mert még tíz perccel azelőtt, hogy beálltam volna a közönség soraiba, nem is tudtam, hogy létezik a zenekar. Ott persze gyorsan rájöttem, hogy ezt kár lett volna kihagyni, a számok első hallásra (is) tetszettek, az énekesnek elképesztő jó hangja van, hál' égnek a hangosítás is kifogástalan volt, olyan műsort adtak, amit érdemes volt megnézni. Külön örülök, hogy utána személyesen is oda tudtam menni hozzájuk és 1-2 szóban ezt nekik is elmondhattam. Még azt gyorsan hozzátenném, hogy mennyire meglepett az ottani koncertkultúra. Eleve az, hogy egy teljesen ingyenes fesztiválról beszélünk, ráadásul neves előadókkal, nekem szokatlan volt, úgy, ahogy van, na a tömeg meg aztán pláne; először is az, hogy tényleg rengetegen voltak és minden korosztályból. Engem teljesen ledöbbentett a sok kisgyerek, de nagyon jó volt látni, hogy ők is egytől-egyig élvezik a koncertet. Összességében abszolút pozitív volt az élmény, örülnék, ha itthon is több ilyet láthatnánk. (Venkel)

Nemrég eléggé leszóltam itt Tramp lemezét, nem értve, hogy miért kellett újravenni a klasszikus dalokat, ráadásul Vito nélkül. Ezt most sem értem, de a dalokkal nyilván semmi baj nincs. Az volt, aminek lennie kellett. 100% nosztalgia, a legszebb időket megidézve. Elő is került a léggitár a folyamatos nagy mosolyom mellé.

Nem alázták meg a dalokat, pedig gitárfronton itt könnyebb elvérezni, mint nem. Marcus Nand korrektül helytállt, ennél nagyobb elvárásokat vele szemben igazságtalan lenne támasztani.  Őszintén szólva sikeresebben is idézte meg Vitót, mint Tramp a korai önmagát. A dalok legalább egy/másfél hanggal szólnak már mélyebben, a "When The Children Cry"-ban pedig még csúszkált is rendesen. "Ajándék ló" volt ez nekem azért mégiscsak, nem is lenne illő belekötni, ráadásul azok a DALOK tényleg működtek, hát hogy a francba ne működtek volna!

Másnap hazafelé sétálva éppen azon agyaltam, hogy mennyire más itt a zenekultúra (nem igaz, egész héten ezen gondolkodtam kint…), mennyivel jobb, hogy itt kimaradt a média részéről az össznépi dáridó folyamatos bőr alá fecskendezése. Milyen jó, hogy itt az ABBA és nem Lagzi Lajcsi volt a plebs "zenepedagógusa", de a skandináv zenei elit sem különbözteti meg itt a "komolyt" és "könnyűt". Itt a Queen vagy a Pink Floyd ugyanúgy klasszikus mára, mint bármelyik Strauss (apa vagy fia...) csuklóból, megrendelésre megírt ötszázadik keringője. Na, szóval ilyen dolgokon gondolkodtam éppen, amikor hirtelen ismerősbe botlottam. Kiko Loureiro és tündéri aranyos kislánya sétáltak éppen egyet, a másnapi Megadeth koncert előtt. Hát ilyen hely ez a Stockholm...

Túrisas