Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.noveriametal.com
facebook.com/noveriametal

Ha a talján metálról van szó, mindenki a nápolyi Frontiers kiadót emlegeti, pedig az olaszok északi "fővárosában", Milánóban régóta létezik egy másik kiadó Scarlet Records néven, akik nagyon komoly "lovakat" kötöttek már be versenyistállójukba. A teljeség igénye nélkül: DGM, Labyrinth, Kingcrow, Eldritch, Trick Or Treat, Vision Divine, Wuthering Heights, Shaman stb. A kiadó részéről az utóbbi idők egyik legjobb "szerzeménye" volt a Noveria, akik a DGM nyomdokain elindulva szeretnének az "olasz SymphonyX" címért ringbe szállni, sőt mindenki mást leelőzve a dobogó tetejére állni.

Szerintem éppen ez is az egyébiránt nagyon pofás és gyorsan fölfelé ívelő karrier hátulütője. Miközben 2014-óta egyre jobb lemezeket készítenek, folyamatosan az a kérdés motoszkál bennem, hogy nem kellene-e inkább járatlan utakat keresniük. Nem pontosan értem ugyanis, hogy ha van DGM-ünk, mi szükség van Noveriara? Ez így, első olvasásra biztosan szigorúan hangzik, de tartalmilag szerintem helytálló. Nemcsak egy és ugyanazon stílust képviselik, de a hangzásképük is azonos (hiszen a DGM főnöke, Simone Mularoni a producerük/hangmérnökük!). Francesco Mattei gitáros szólójátéka, dallamérzéke kísértetiesen közel áll Simone Mularoniéhoz, Francesco Corigliano pedig akármilyen jó torok, simán énekelhetne a DGM-ben, föl sem tűnne a csere senkinek. Még Julien Spreutels billentyű soundja is minimum elsőfokú rokon (ha nem DNS-azonos) azzal, amit Emanuele Casalitól hallunk a DGM-ben és az Astraban.

A Noveriaval önmagában nincs semmi probléma. Hogy is lehetne? Elképesztően fölkészült, rutinos zenészek, a dalok jók, a stílus minden csínja-binja a kisujjukban van. A gond csak az, hogy "teljesen olyan, mint..." Ha SymphonyX vagy DGM tribute banda lennének, nem is volna ezzel semmi baj. Így viszont, ha önálló entitásként akarnak bizonyítani, ha alanyi jogon akarnak maguknak tiszteletet, ha többek akarnak lenni tehetséges epigonoknál, akkor saját stílust és hangzást kell találniuk maguknak. Tekintve, hogy már négylemezes előadóval van dolgunk, erre vajmi kevés esélyt látok. Kár, mert ez a csapat a képességek szintjén robbanásveszélyes potenciált képvisel.

Tényleg nem akarom őket bántani, szeretem a műfajt, lenyűgöző muzsikusok, ráadásul ez a 65 perces dalcsokor talán az eddigi legjobbjuk. Nekem könnyen az agyamra megy a szuperszonikus sebesség és a túlságosan zsúfolt hangzás, de ezúttal sikerült elérniük egy kényes egyensúlyt azzal, hogy változatosabb, hosszabb tételekben gondolkodtak: a címadó például 12 perc fölött van. A "Descent"-ben Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Vision Divine, Angra) is vendégszerepel, nekem egyelőre mégis a komótosabb ritmusú, közel-keleti ízekkel megspékelt "Ascent" jön be leginkább.

Tartuffe