Kiadó:
Atomic Fire

Honlapok:
www.udo-online.de
www.facebook.com/udoonline

Olvasgatva az új U.D.O. album kritikáit, egyöntetű a vélemény: a mesternek sikerült az, ami száz kiöregedett popdívának ugyanennyi botoxkezelés után sem, mégpedig visszafiatalodni negyven évet, kábé a "Timebomb” idejéig. Nem tudom, valószínűleg az én készülékemben van a hiba, mert ugyan azzal egyetértek, hogy a dalok duzzadnak az energiától, és annyi szögletes, német ridegvas riffel gurigázik a csapat, amiből meg lehetne építeni a csupa szögletből álló amerikai-foci pályát, de én úgy gondolom, hogy egy dal nem attól lesz, jó, ha egy ütős riffet százszor elismétlünk, amire olyan primitív refrént borítunk, amit az óvodások is kikérnének maguknak az aktuális körjátékban.

No jó, azért nem ilyen az egész lemez, és Andrey Smirnov gitáros ott menti a menthetőt, ahol lehet, némi dallamot beleszögelve a dalok öntöttvas vázába, ráadásul a valamikori Accept basszista, Peter Baltes is a fedélzetre került, de a dalok színvonala úgy ugrál, mint a terheléses EKG leletének hullámgörbéje. Nekem már a kezdés is gyanús: ugyan a "Painkiller" témáját újrahasznosító géppuska dobolás képes felvillanyozni az embert, a csordavokállal elővezetett refrént azonban csak Smirnov dallamos szólója menti meg attól, hogy reménytelenül az unalomba fulladjon az egész – az viszont igaz, hogy a riffek úgy döngetik az ember dobhártyáját, ahogy azt a germán krupp-acélból előállított légkalapács tenné.

A "The Flood" aztán javít a kezdésen, mondanom sem kell, hogy ehhez azért szükséges a gitárharmónia, de itt legalább nem olyan törzsi dallamot kapunk, amivel 1000 zeneileg képzetlen afrikai harcos tüzeli fel magát a harcra. Szerencsére a folytatás is hozza a jó formát, hogy aztán a "Fight For The Light" rohanása emlékeztessen minket arra, miszerint Udo akkora rajongója a Judas Priestnek, hogy képes dalban is megemlékezni róluk, egy-két "idézetet" beszúrva a zenei sorok közé. Itt azonban a hagyományápolás nem csak a metal papjaira vonatkozik: a klasszikus gitárszóló Mozart "Rondo Alla Turca"-ját vijjogja, ilyen persze már volt az Accept-U.D.O. történelemben, a rutinos hallgatók biztos nem fognak elalélni a meglepetéstől.

A "Forever Free” talán az egyik leginkább hard rockként szóló darab a játékban, ahhoz viszont kevés Udo hangja, hogy megfelelően ki tudja aknázni a dalban rejlő lehetőségeket, a "Punchline"-nak pedig hiába dallamos a verzéje, ha a hamiskásra sikeredett refrén agyonvágja a dalépítkezést. A "The Betrayer" aztán annyiban különbözik ettől, hogy még a verze is unalmas, ráadásul a mester szinte a szövegmondás szintjére egyszerűsíti a dolgot, mondanom sem kell, hogy Smirnov dallamérzéke így akkora kontrasztot kap, amivel képes az elégedetlen fejcsóválásomat bólogatásra változtatni, ami a "Heroes Of Freedom"-nál is megmarad: a dalban végre nem az agyatlan döngölés megy, mind a ritmussal, mind az "áramlással" megpróbálnak játszani, ráadásul végre egy normális dallamtémát is kapunk.

Nem akarom kivesézni az összes dalt, igazából talán nem is nekem kellett volna megírnom ezt a kritikát, mert abszolút megértem azokat is, akik szerint ez az utóbbi évtized legerősebb U.D.O. terméke. Feszes, energiával duzzadó, egy-két helyen ötletes megoldást tartalmazó, és a monoton riffelés, valamint a dallamos gitárszólók ambivalenciájából eredő feszültség – no és persze a megbonthatatlan orosz-német barátság – vitathatatlan érdemei az albumnak – csak hát nekem nem mindig ezek a fontosak a zenében. Ráadásul az amerikai focit sem szeretem.

Garael