Kiadó:
Polydor

Honlapok:
www.rollingstones.com
facebook.com/therollingstones

Vannak, akik szerint a '60-as évek végére és a '70-es évek elejére jellemző egyik legnagyobb rivalizálás a Led Zeppelin és a Deep Purple között alakult ki. A muzsikusok és bandák szintjén lehet, de azt tapasztaltam, hogy a rajongók körében a valódi választóvonal a brit blues-alapú rock (pl. Rolling Stones, Eric Clapton) és az ugyancsak brit hard rock (pl. Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple) között húzódott. Emlékszem, hogy a '90-es évek első felében emelt hangú vitát folytattam a helyi Casino nevű szórakozóhely kerthelyiségében Sanyival (nem, nem a Garael kolléga által sokat emlegetett H. Sanyiról van szó), ő mint fanatikus Rolling Stones rajongó érvelt, én mint elkötelezett Deep Purple szimpatizáns mondtam a magamét. Durván elbeszéltünk egymás mellett. A vitát kirobbantó "casus belli" az 1994-es, akkoriban a média által nagy erővel reklámozott "Voodoo Lounge" című Rolling Stones lemez volt, amit én tévedhetetlenségem biztos tudatában unalmas szarnak nyilvánítottam pl. a "Perfect Strangers"-szel való összehasonlításban. Bár lényegi szimpátiáim azóta sem változtak - némileg érve mind ízlésben, mind vitakultúrában -, utólag meg kell követnem Sanyit. A Rolling Stones mégiscsak megkerülhetetlen mérföldköve a rocktörténelemnek, ráadásul a "Voodoo Lounge" kifejezetten jó lemez, amit azóta szépen be is építettem a CD gyűjteményembe.

A csomagoláson gyorsan túl kell jutnunk. Amennyire tudom, a lemez kétféle borítóval jelent meg. A CD piros-rózsaszín koncepciója maga a borzalom, de legalább valamilyen szinten kapcsolódik az album címéhez, hiszen a "Hackney diamonds" kifejezés arra utal, hogy London egy rossz hírű kerületében (Hackney) a betörők által összezúzott ablaktáblák szilánkjai úgy "díszítik" a járdát, mint megannyi fényesre csiszolt gyémánt. Ami a belső tartalmat illeti, 2005 óta (A Bigger Bang) ez a Gördülő kövek első olyan lemeze, amelyik saját dalokat tartalmaz. Ez alól egy kivétel van, az albumot záró dal (Rolling Stone Blues) ugyanis Muddy Waters földolgozás, méghozzá pont az a nóta, melynek az együttes a nevét köszönheti. Furcsa, hogy most először rögzítették a dalt, hiszen 2016-ban még egy blues földolgozás lemezt (Blue & Lonesome) is adtak ki.

Lehet ezt a megjelenést úgy értékelni, hogy 18 éve nem rukkoltak elő önálló anyaggal, de úgy is, hogy egészen elképesztő, sőt emberileg szinte fölfoghatatlan, hogy 80 évesen is ilyen energiákkal tolják az ipart. A hosszan elhúzódó munka évekkel ezelőtt még Don Was producerrel indult, de kegyetlenül lassan haladt, s ebben része volt a COVID-nak, Richards ízületi gyulladásának és Mick Jagger elégedetlenségének a már elkészült számokkal. Végül új dalokat (is) írtak és Paul McCartney javaslatára másik producert fogadtak Andrew Watt (pl. Ozzy) személyében, akivel azután mintegy megtáltosodva 3-4 hét alatt rögzítették az egész anyagot. 23 számból válogatták ki az itt szereplő 11+1-et, így gyakorlatilag elmondhatják, hogy már elkészült a következő album is. Hogy az mikor jelenik meg (ha egyáltalán), egyelőre nem világos.

Az aprólékos válogatás eredménye az lett, hogy a kb. 48 percben kellőképpen és kellemetesen koncentrálódott a játékidő. Andrew Watt az első három nótának társzerzője is. Ez nem baj, de ahogy az Ozzy lemezek esetében már megszokhattuk, sajnos benne van a keze az egy helyen kifejezetten ordenáré gitárhangzásban is. Az egyébként tetszetős "Whole Wide World" című szerzeményben a gitárszóló soundja valami okádék. Szerencsére a Richards-Woods kettőst csak egyszer tudta erre a marhaságra rávenni.

A lemezen komoly vendégmuzsikusok is megjelennek: Elton John, Lady Gaga, Paul McCartney, Stevie Wonder és Bill Wyman is kap epizódszerepet; én úgy érzem, hogy a Lady Gagával duettben énekelt slow blues, a "Sweet Sound Of Heaven" adja leginkább (ebben muzsikál egyébként Stevie Wonder is). Magam is meglepődtem, de a másik kedvencem a határozottan kései Led Zeppelin hangulatot árasztó ballada, a "Depending On You". Ezt úgy mondom, mint aki soha nem volt és nem is lesz fanatikus Rolling Stones rajongó: én a "Voodoo Lounge" óta nem élveztem ennyire Rolling Stones lemezt. Majdnem azt mondtam, hogy bizonyos értelemben hozzájuk öregedtem, de ez lehetetlen, 80 éves koromban (ha egyáltalán megérem) én már nyáladzó, magatehetetlen roncs leszek, pedig negyedannyi cigit, alkoholt, drogot nem fogyasztottam el egész életemben, mint pl. Richards egy rövid brit turné alatt...

Tartuffe