Kiadó:
Atomic Fire Records

Honlapok:
www.theocracymusic.com
facebook.com/theocracyband

Vitathatatlan, hogy a leegyszerűsítések korát éljük, és jóllehet, minden porcikám tiltakozik a jelenség ellen, mégis arra csábít, hogy én is kritikaindító eszközként használjam: a thrash metal – véleményem szerint, és ismétlem, véleményem szerint – nem más, mint egy olyan US-power leágazás, amiből zeneszerkesztő programmal vágták ki a dallamot, az énekes hangszálait pedig genetikai módosítással változtatták faszerkezetűvé. És most megkérem az olvasókat, ne hozzanak fel százezer ellenpéldát, mert egyrészt nem szeretem a thrasht, így lelkiismeret-furdalás nélkül lőhetek kapitális bakot, másrészt – ugyanilyen eljárással – jellemezhetem a keresztény szövegekkel Istent dicsőítő Theocracy muzsikáját.

A csapat fő hajtómotorja az a Matt Smith, aki az első albumot még teljesen egyedül rakta össze, bizonyítván, hogy a bibliaolvasgatás és a metal zenei felkészülés abszolút összeegyeztethető tevékenységek. Később aztán klasszikus együttessé bővült a csapat, ráadásul olyan zenét játszva, ami unikum a műfaj történetében: az enyhe progresszív alapokon nyugvó európai power metalt olyan klasszikus thrash riffeléssel vegyítette hősünk, amitől aztán a meghökkent hallgatók egyből csodára gyanakodhattak, lévén, hogy a színvonal bőven felette állt a jó öreg Európában létező több száz stílusbéli horda által prezentáltaknak. Smith azonban nem állt meg ennél, és a fiúk organikus fejlődése olyan elemeket hozott a zenébe, mint a késői Savatage-ra jellemző színpadias monumentalitás, vagy a gospelek eksztatikus dallamalkotása.

A Theocracy nem siette el a dolgot, hiszen a legutóbbi album óta hat év telt el, és az egyik gitáros, valamint a dobos posztján is új társakat találunk – jóllehet, tulajdonképpen minden Smith kezében van, a zenészcsere azért bizonyos jellemzőiben hozott olyan változásokat, melyek, ha kardinálisan nem is, nüanszokban azonban új mozaikdarabkákkal egészítették ki a lemezt.

A hosszú várakozás hatására aztán a fiúk bemelegítés nélkül rohantak neki a kezdésnek, a "Flicker" rögtön egy olyan caka-caka thrash riffel nyit, amitől a stílus szerelmeseire azonnal ráolvadhat a farmermellény. A dallamok aztán inkább egy ereje teljében lévő Iced Earth opusz felé tolják el a hangulatot, annak minden komor misztikuma nélkül, hiába, a zenébe oltott teológia és a nyílt színi rajongás igencsak összeegyeztethető.

Nem kevésbé erőteljes a folytatás, az "Anonymus" kezdő groove-ja elférne a Big Four bármelyikének lemezén, amit aztán a ritmusgitárok fejlesztenek tovább a refrének között, nem kell tehát sokat várnunk ahhoz, hogy megállapítsuk, az új gitáros ösztönzően hatott a lendületi kedvre, ráadásul ikertársával rendkívüli módon megtalálták a közös hangot. Komolyan, ilyen feszes instrumentális munkát régen hallottam stílusbéli lemezeken, Smith-szék pedig kihasználják a megnyilvánuló tehetséget, és olyan szólókkal bombázzák meg a hallgatót, amelyek szerencsére csak a fülben robbantanak, mégpedig élvezetet.

A lemez első fele aztán követi a megkezdett utat: a "Sinsidious (The Dogs Of War)” komor témája ellenére is olyan kórusos refrénnel ajándékoz meg bennünket, amivel a fénykorában élő Savatage teremtett magának jó pár tízezer rajongót. A következőkben a csapat megkezdi a játszadozást a tempóval, annak ellenére, hogy a hintába ültető riffek a kezdéshez hasonló keménységgel mutatják meg, miszerint a szigor és az édeskés hangulat igenis megférhet egymás mellett, csak két apró dolog kell hozzá: tehetség és tudás.

A lemezt záró két epikus dalból az első, rövidebb szerintem feleslegesen túlhúzott, a majd 20 perces záró darab azonban a maga progresszív megközelítésével, még ha kell is egy kis idő a megemésztéséhez, ott van a műfaj többrétegű aranydarabjai között. Úgy gondolom, az ilyen hosszal rendelkező szerzeményeknél az egyik legfontosabb tényező, hogy ne három-négy dal összefűzött eredményeként értékeljük a hallottakat, a dramaturgia igenis fontos – az egymást kiegészítő részek adjanak egy olyan ívet a zenének, hogy a számtalan apró részlet ellenére is koherens legyen a végeredmény, ne pedig széteső ötletdarabok együttese, amit a zenészek izzadsága tart össze.

A Theocracy ismét megmutatta, hogy az Egyesült Államokból is lehet Európára tekinteni ihlet forrásként, ráadásul úgy, hogy a tanultakat saját képre formálva új minőséget hozzunk létre.

Garael