Kiadó:
Atomic Fire Records

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficialpage

Nehéz földolgozni, hogy Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire) már gyakorlatilag annyi időt töltött az Angra kötelékében (2013-), mint Edu Falaschi (2001-2012), vagy éppen az alapító Andre Matos (1991-2000). Az idő száguld, mi öregszünk, Lione pedig közben szinte észrevétlenül ideiglenes megoldásból oszlopos taggá nőtte ki magát. Az már más kérdés, hogy az elmúlt tíz évben - ha ezt a lemezt is beleszámítom - mindössze három albumuk jelent meg. A "Secret Garden" (2014, 2015) a mai napig alapmű nálam, a banda egyik legjobbja (ha nem a...), de ezt sajnos nem tudták az "Omni"-val (2018) megduplázni, bár nyilván az sem volt kontármunka.

A kérdés egyértelműen az volt, hogy az Angra most merre indul el? Folytatja a nem kis részben Jens Bogrennek köszönhetően billentyűgazdagabb, progresszívabb irányt, mint a "Secret Garden"-en (nekem egyértelműen ez lett volna a legszimpatikusabb választás), vagy visszakanyarodnak a neoklasszikus elemekkel tarkított euro-galopp (bocs: euro-power) gyökerekhez. A tény, hogy időközben új kiadóhoz kerültek, és a hangmérnök/producert is leváltották (ezúttal Jens Bogren helyett Dennis Ward ült a keverőpult mögött), arra engedett következtetni, hogy inkább egy harmadik utat választottak.

A sejtelmem bizony be is igazolódott. Persze stílusváltásról szó sincs, de a "Cycles Of Pain" most egy szikárabb, klasszikus értelemben véve power metálosabb album lett. Nyilván előkerülnek neoklasszikusnak ható elemek (pl. az elképesztő gitárszóló a "Gods Of The World"-ben), van itt lóversenyes száguldozás (Ride Into The Storm, Generation Warriors) és virtigli brazil ritmuskavalkád (Faithless Sanctuary), de mindent dominál Bruno Valverde ütvefúrószerű dobmunkája és Rafael Bittencourt hallójáratokat feszegető, dobhártyákat reszelgető, mélyre hangolt riffelése. Mit mondjak? Ez a lemez nem nekem készült. Egyértelmű, hogy Marcelo Barbosa is egy káprázatos gitárfenomén (Braziliában alighanem minden második sarkon penget egy ilyen), de nekem akkor is hiányzik Kiko Loureiro... Na meg a nagy keménykedésben kicsit elsikkadtak az igazán fülbemászó dallamok.

Még egy, utolsó panasz. Lione igazolásától eredetileg nagyon féltem, mert - hogy is fogalmazzak finoman? - nem igazán kedvelem az operatikus, agyonvibrátózott énekstílust. Ehhez képest kiderült, hogy fele annyira sem idegesítő, mint azt vártam, itt ráadásul sokszor elég agresszívan áll a dolgokhoz, de az Amanda Somerville és Juliana D'Agostini duettjével föláriázott, lemezt záró "Tears Of Blood" számomra minősíthetetlen. Instant kikapcs. E helyett inkább erőltették volna a brazil-módra folkos "Vida Seca"-féle dalokat, melyben az arrafelé legendás Osvaldo Lenine dalolgat portugálul.

A "Cycles Of Pain" tehát nem lett könnyű anyag, elég nehezen adja meg magát. Azon túl, hogy kijelentem, most egyértelműen nem nekem muzsikálnak, nem is vállalkozom arra, hogy sommás ítéletet formáljak a dalcsokorról. Hallgatnom kell még, ismerkednem vele, hátha összemelegedünk. Év végéig van még időm. Ki tudja, még talán a toplistára is fölkerülhet, bár ezt jelenleg elég esélytelennek tartom...

Tartuffe