Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.therion.se
www.facebook.com/therion

Ravasz ember ez a Christofer Johnsson: a grandiózusnak szánt "Beloved Antichristból" grandiózus bukás lett, ám hősünk egy laza vállrándítással intézte el a kritikai és kereskedelmi fiaskót, majd gyorsan továbblépett a történteken: a tapasztalatokat gyorsan adaptálva ígérte meg a hallgatóknak, hogy a következőkben az elvárásokra koncentrál, a változatosság kedvéért egy szintén grandiózus, háromrészesre tervezett slágerparádéval. Mindebből mi tűnik ki? Hogy a zenész öntörvényűsége, személyisége egy cseppet sem változott, és egy lazán fenntartott középső ujjal vágta hozzánk: azt kaptok, amit akartok. Annyit persze muszáj megjegyezni – kicsit előreugorva az időben – hogy a slágerparádé csak a fanok egy későbbi generációjának lehet service, de hát a Therion evolúciója járt be akkora utat, amekkorával nem lehet mindenkinek és mindig kedvezni. A bombasztikusnak és közérthetően magával ragadónak (ragadósnak) ígért első rész – amiről sikerült egy, az elragadtatásomat kifejező cikket írni – a Magyar Nemzet kritikusa így értekezett:

"Aki a sláger szóról valami kellemetlen, egyszer használatos, felszíni hangulatra asszociál, ami pár hang után úgy kipukkad, mintha ott se lett volna, helyesen érzi a jelenséget. Szegény Therion neve hiába utal a bibliai Fenevadra, és hiába próbálják megidézni az albumcímben a tengermélyi szörnyet, Leviathánt, nincs itt se mélység, se meglepetés, se izgalom, csak fáradt, fantáziátlan evickélés a hatások felszínén."

Nos igen, így kell elegánsan a sárba taposni azok ízlését, akiknek tetszett a "Leviathan I", bár minden bizonnyal én is tudnék írni a Therion diszkográfia első harmadának extrém irányzatú darabjairól elmarasztaló ismertetőt – legfeljebb ugyanúgy nem lenne igaz, mint az idézett vélemény (ami egyébként sem abszolút érvényű).

De ne ragadjunk le az esztétika mibenlétének boncolgatásánál, ha vannak olyanok, akik szerint a közérthetőség egyenlő az értékcsökkenéssel, lelkük legyen rajta, én biztos nem fogok vitába szállni: lapunk hasábjain többször is elismertem, hogy az általam kedvelt stílusok sztenderdjei nem biztos, hogy az esztéták kedvencei, a valódi értékek felfedezésére úgyis itt van a három kollégám, a népnevelés feladatát ezen a téren átadom nekik.

Johnsson azért annyiban árnyalta a képet, hogy az előre vetített trilógia darabjait már a kezdetek kezdetén elkülönítette egymástól: az elsőről a fentiekben már értekeztem, a másodikat sötétnek és melankolikusnak, a harmadikat pedig kísérletezőnek, progresszívnek és népzenei hatásoktól rétegzettnek ígérte. (Azon sem csodálkoznék, ha a zenész fejében nagyjából már a komponálás előtt összeállt volna a tripla mű zenei lényege, hiszen a három rész között alig egy-egy év telt el, az egyes lemezek zenei irányultsága pedig megegyezett az előre elmondottakkal.)

Ezzel tulajdonképpen lelőttem a poént, bár aki követte az eddigi lemezeket, azt nem érhette túl nagy meglepetés. Ami azonban tartalmazott némi csavart a történetben – és így valamennyi rizikót is hordozott magában – hogy Christofer az első két albumról lemaradt ötleteit gyúrta át az ígért jellemzők szerinti befejező etapra, ez pedig általában nem kedvez a kreatív szellemnek és a koherenciának.

A zenész azonban – mint általában – fittyet hányt az általánosra, és a maradékból kreálta meg a trilógia tulajdonképpen legösszetettebb darabját; ilyenkor merül fel bennem, hogy milyen lehetett volna a lemez, ha Jonsson nem a „nyesedékből” dolgozik, ráadásul a szöveg mitológiai sokszínűségét sikerült zeneileg is alátámasztani, így nem érezzük azt, hogy itt tulajdonképpen egy muzikális rongyszőnyeget csodálunk Aladdin repülő alkalmatossága helyett. Mindeztektől függetlenül a "Leviathan III" a trilógia legszerteágazóbb, és ha lehet ilyet mondani egy valóban slágergyűjteményről, leginkább nehezen emészthető, több zenei dimenziót és stílust is megjáró, a lineáris dallamvezetést elhagyó, progresszív kikacsintásokkal tarkított darabja.

A kezdő "Ninkigal" ugyan egy kis fricskával még visszautal a kezdeti, black és death metalos időkre, a "Ruler Of Tamag" azonban már önmagában is képes megmutatni, mivel fogunk találkozni a következő szűk egy órában. A film -és folkzenei hatásokkal megbolondított szerkezet engem a fő dallamtémánál egy jellemző Morricone darabra emlékeztet, amit az egy szerzeményen belüli hangszerelési változatosság tesz újra-és újra felhasználhatóvá.

Nem kevésbé érdekes a következő "An Unsung Lament", ami a maga egymásba folyó kórustémáival, tempóváltásaival és szintén filmzenei ihletettségével kapargatja a progresszivitás dimenzióit, ráadásul olyan dallamtémát hoz, amitől az ember hátán elkezd futkározni a hideg, bizonyítván Christofer dalszerzői talentumát, ami nem véletlenül tört utat magának a black és death metal markáns határokkal körbezárt világaiból. (Hallgasd csak meg a korai éra kedvelőinek kommentjeit, egyből rájössz, mire is gondoltam.)

A lemez talán fő témája az "Ayahuasca", ami hagymahéjas szerkezetével többszörösen összetett dal, kalandos utazás az epikus metaltól az örvénylő pszichedelián át a folkzenei végállomásig. Nem könnyű megemészteni, ám ha sikerült elcsípni a fonalát, olyan érzelmi hintába rakhat, amire csak a művészet képes: itt válik értelmetlenné a komoly -és könnyűzene szigorú elválasztása, patikamérlegen kiadagolt értékmennyisége.

Érdekes, de annál jobb kísérlet a "Baccanale" groove-os szimfonikus thrash-je, a jellemző riffképletre és gitárszólóra olyan természetességgel ül rá a szimfonikus téma, amit elképzelni sem tudtunk korábban, a "Duende" pedig bevezeti a flamenco-metal fogalmát a stílusok nagy könyvének lapjai közé.

A záró "Twilight Of The Gods" aztán méltó befejezése az albumnak, a doomosan cammogó tempó felett ott lebeg a Candlemass szelleme, hogy aztán egy hirtelen tempóváltással átkússzon valami egészen másba, végül pedig – egyfajta keretként – ismét feltűnik a Morricone-és téma, hogy elgondolkoztasson minket, lehet-e objektívan írni egy ilyen stílusbeli hullámvasúthoz hasonló albumról, amire ülve megtapasztalhatod a lent és a fent emocionális pólusait.

A Therion ugyanúgy zárta a trilógiát, ahogy elkezdte: más megközelítéssel, de érzelmeket csiholva, hol egyszerűbben, hol elvontabban fogalmazva, végig követvén a szórakoztatás és elmélyülés követelményeit, így hozva zavarba az egyszeri kritikust, aki nem tud választani, melyik intervallum volt a legnagyszerűbb. De ezt inkább döntse el maga, a hallgató.

Garael